Az utóbbi hetek az ún. „Spring Harvest” névre hallgató vallásos jellegű rendezvény-sorozat jegyében teltek. Itt különböző, számunkra nem teljesen egyértelmű, hittel kapcsolatos csoportok és programok jelentek meg, mi ebből csak annyit vettünk észre, h a vendégek talán egy fokkal kulturáltabbak voltak ( bár az egyik kitakarítandó szobám olyan mocskos volt, h sok felnőtt hétvégét felülmúlt…..), felállítottak egy cirkuszosra emlékeztető sátrat, melynek belső tartalma mai napig rejtély, illetve a Skyline tele volt könyves standokkal, póló- és különböző emléktárgy-árusokkal. Itt mindenféle fantáziadús  szövegekkel ellátott csecse-becséket lehetett beszerezni, talán a legérdekesebb a „God, the builder” feliratú póló volt ( a „Bob, the builder” nevezetű mesesorozat analógiájára, nem tom, h a hazai gyerekközönség örömét lelheti-e már epizódjaiban, de biztos rendkívül színvonalas….). Ami viszont már kissé meglepett, h amikor takarítottam, bekopogtatott egy középkorú, ősz hajú, szakállas fószer, megkérdezte, h honnan származom, pontosítva, megkérdezte, h magyar vagy lengyel vagyok-e ( Angliában végzek fizikai melót, ugyan mi más lehetnék….)? Mondtam, h magyar vagyok, erre kezembe nyom egy prospektust, olyasmit, amilyeneket otthon az aluljárókban osztogatnak, és benne magyar nyelven olvashattam Jézus feltámadásáról, a bennünk lévő jóról, az eljövendő világvégéről, stb., stb. Ez azé már durva, nem?
Bár bizonyára sokat imádkozhattak, a szerencsétlenségek sorozata mégsem kerülte el az éttermünket, sőt. Az egyik baseben dolgozó lányt könnyebb áramütés érte, szerencsére egyelőre úgy tűnik, h nem szenvedett maradandó károsodást, bár olyan szakszerű ellátás után, melyet az étteremben nyújtottak neki (leültették, cukros vizet itattak vele, majd hazaküldték) ez nem is csoda. Egyébként a betegápolásnál már csak már csak a műszaki vizsgálat volt szakszerűbb: a szerelő úgy vizsgálta meg a konnektort, h beledugta a 2 ujját. A potwashban felett is egyre gyűlnek a viharfellegek, „Stan the Man” sajnálatos módon elhagyott minket, ami azt jelenti, h ezentúl nem fog a munka akkora vehemenciával haladni, mint eddig ( gyengébbek kedvéért: irónia). Bár felvettek 2 v 3 új srácot, odáig még egyikük sem jutott el, h ahhoz, h az asztalról a tányérokat a mosogatógépbe lehessen tenni, előbb fel kellene tenni az asztalra, ergo le kellene szedni őket a trolleyról. Ezért aztán amikor „trolley-felelős” vagyok, már nemcsak lemosni és összekészíteni kell a trolleyt, hanem nekem kell lepakolnom is róla. Egyébként erről jut eszembe, nem tudom említettem-e már a trolley-mízériát, h jó ideje aktuális téma volt újak vásárlása, a régiek kicserélése. Sokan, sokféleképpen próbálták meggyőzni a vezetőséget e lépés megtételének szükségességéről, részben sikeresen jártak el, u.i. azt elérték, h újakat vegyenek. Ugyanakkor rendkívül idegesítő volt, h már van 7 új trolleynk, kibontatlanul pihent mindegyik a raktárban. Ezt követően továbbra is mindenki próbált a lelkükre beszélni, de hajthatatlanok voltak. Ekkor jöttem én, és akaratomon kívül is a lehető leghatásosabb módszerrel sikerült meggyőznöm a döntéshozókat arról az egyébként mindenki számára nyilvánvaló tényről, h a régi trolleyk jelentős része már alkalmatlan a használatra, és ideje lenne bevetni az újakat. Igazából mindig is tudtam, h ez be fog következni, csak titkon reméltem ( nagy naivan), h talán nem velem. Az esemény a következő: a telepakolt trolley egyik kerekének kiesése. Igazából nem történt nagy felfordulás, csak leesett néhány sor és összetört egymásra rakott tányér és bögre, a moslék szétfolyt a padlón, a kések és villák szanaszét repültek, mindez akkora csörömpöléssel, h sztem ha vki nagyon fülelt, még otthon is hallhatta. Amúgy sikerült a lehető legjobban időzítenem, u.i. mindez az étterem kellős közepén történt, persze a menedzser és az összes Team Leader ott volt ( v csak a csörömpölésre odasereglettek??), úgyhogy premier planban lehettek tanúi az 1. nagy  trolley-generáció leáldozásának. Egy azonban biztos: estére az összes új trolley kint villogott a flooron. Az a tény most tök mellékes, h utoljára a Baumaxban, a festék-elborogastáskor égtem ekkorát ( talán néhány olvasóm még emléxik rá), a lényeg: hatásos volt. Szóval 3-szoros hurrá Pedronak. Egészen apró hibája az új szerkentyűknek, h a kallantyú nem illeszkedik rendesen a tartójába, szal rendszeresen a kezedben marad, ami mondjuk egy felfelé húzott telepakolt trolley esetében kellemetlen következményekkel járhat, de hát nem lehet minden tökéletes. A runnerek körében is nagy változások történnek folyamatosan, állandó szerevezés alatt áll az ő részlegük is, ezért igencsak eluralkodott az elmúlt hetekben a káosz. Az utóbbi időben rendszeres előfordult, h 10-15 percekre kifogytunk a kajából, és ha pl. a csirke, v lasagne, v valamilyen hasonló népszerű étel kifogy, nekünk kellett a kígyózó sorokká duzzadt vendégsereggel farkasszemet mosolyogni h „már csak pár perc, Darling!”, „Annyira sajnáljuk, Sweethart!”, stb., stb. Érdekes, h persze amikor megy a bolt, mindegyik főnök ott liheg a nyakunkban, bájolog a vendégekkel, magyaráz, h hogyan kell mosolyognia a szalonnának, meg a kolbásznak, de ilyen kínos helyzetben úgy felszívódik mindegyik, h a Bermuda-háromszögben hamarabb meg lehetne találni őket, mint a Coral Beach zeg-zugos rejtekhelyein.
Na mindegy, a legfontosabb, h hányás-takarításos karrierem töretlenül ível felfelé, immár két éles bevetést tudhatok magam mögött, egyre profibb vagyok.

Nagyjából most ennyi jutott eszembe, legyetek jók, csőváz!