Skegnessi magyarok

Nos, most egy kissé nehéz és szomorú feladat vár rám, és ez pedig- egy blog lezárása. Nem csak azért nehéz, mert hupilila f.om sincs, h ezt hogyan kellene stílusosan és elegánsan, hanem azért is, mert nehéz szívvel búcsúzom a skegnessi életemtől és barátaimtól- akikkel, őszintén remélem, h ( Butlinson belül, vagy kívül) lesz még lehetőségem találkozni. Bár Skegnessnél ingerszegényebb és unalmasabb helyet nehéz a földkerekségen találni, mégis azt kell mondjam, h sok ürességet és hiányt érzek, amióta elhagytam. Nem könnyítette meg az elválást a búcsúbuli sem, amit még egyszer nagyon köszönök mindenkinek, azt hiszem, h tényleg életre szóló élmény volt.:):)

Na de elég az érzelgősségből, tervezem, h ha eszembe jut vmi érdekfeszítő gondolatmenet, v újabb világot megváltó igazság, amit eddig elmulasztottam papírra, pontosabban monitorra vetni, v csak esetleg rámtör a "honvágy" :), akkor még esetleg írok ide, de alapvetően a blog lényegi "váza" itt vlezárult. Köszönöm azoknak, akiknek volt kitartásuk idáig figyelemmel kísérni rendkívül változatos életem alakulását, amit egyébként igyekeztem képességeim szerint a lehető legszínesebben ábrázolni, emellett kívánok mindenkinek kellemes, élményekben gazdag trolley-kihúzást, tányérkaparást, "vájpingolást," és még sorolhatnám. A kirobbanó népszerűségre való tekintettel további terveim között szerepel az is, h folytassam a blog-írást, de azt majd egy új címen, ha megyszületik az elhatározás, tudatni fogom itt is.

Akkor még egyszer sok sikert mindenkinek. Jó volt veletek!!

Mivel már jócskán itt a nyár, gondoltam ideje lenne beszámolni arról, h hogyan is alakul ez az évszak itt Angliában, azon belül Segnessben. Gondolom sokaknak nem okozok nagy meglepetést azáltal, ha eláruom, h az itteni tengerparti nyarat nem olyannak kell elképzelni, mint mondjuk az olasz riviérásat, v egy Monte carloit. Az időjárás nem különbözik nagyon a télitől, vmivel melegebb van, de szeles-esős-napos időszakok teljesen véletlenszerűen és rendszertelenül követik egymást. Igazán nagy büszkességgel tölt el, h a múlt héten sikerült kétszer is (!) megmártóznom az Északi-tengerben, persze órákat nem lubickoltam, de egészen sokáig bementünk. Barnulni egyébként nagyon kényelmesen lehet, u.i. az erős szél miatt nem igazán érzzük a nap erejét, így észrevétlenül is elég szép színt lehet összeszedni. Azt hiszem ennyi elég az időjárás taglalásából.... Mostanában rendszeresen többen futunk esténként, nagyon lassan, úgy, h közben beszélgetünk is, kb. 1,5 órát, durván 14-15 km-t nyomunk egyszerre, érdekes, h így tényleg hatékonyabban lehet zsírt égetni, és ugyanakkor kevésbé fárasztó, bár egyedül abban a tempóban nem megy nekem, muszáj, h vki folyamatosan szórakoztatson és szóval tartson közben, különben "elfutok". Munka tekintetében annyi változás van, h itt a "Pick Season", úgyhogy nem unatkozunk, az igényes röfi-böfik folyamatosan biztosítják számunkra a munkalehetőséget. Ráadásul most vannak itt francia diákok is, angolt tanulnak ( sikerült kiválasztani a legmegfelelőbb helyet, mind látnivalók, mind szépbeszéd, mind kulturális ingergazdagság tekintetében:)), akiket naponta kell ebédeltetni, szal 3 műszakban dolgozunk, + nekik másképpen van a turnusváltásuk, szal szombaton és vasárnap is accom-nap. Szóval fárasztó, de mivel rendszeresen kell 3 műszakban dolgozni, illetve bemenni a szabadnapjainkon, valamint a pohárszedés is megy esténként, legalább jól lehet keresni. Persze mondjuk egy balatoni nyárral nem lehet ezt egy napon említeni.

Hááát, visszaolvasva ez a bejegyzés nem lett túl izgalmas, sajna már nem sok újat tudok mondani:(. Azé köszi mindazoknak, akik szenteltek annyit az idejükből, h idáig elkísértek és figyelemmel kísérték angliai pályafutásomat, cserébe ígérem, h már nincs hátra sok.....

Jók legyetek, csőváz mindenkinek!

Ezen fejezetben egy olyan témát szeretnék körüljárni, melynek nagy része különböző formában már említésre került az eddigi irományaim során. A téma pedig a következő: kik is élnek, kik dolgoznak itt, Butlinsban? Ahogyan a hónapok múlásával egyre több embert van alkalmam megismerni, minél több nevetni-vagy éppen sírnivaló élettröténettel találkozom. Alapvetően különbséget kell tennünk angol és külföldi mnkavállalók között. Nyilván nem árulok el nagy titkot azzal, h utóbbiból lényegesen több van. Az itteni angolok főleg csökkent szellemi képességű, züllött, link vagy egyéb okokból kifolyólag a társadalom peremére szorult emberek. Gondolok itt pl. arra az 52 éves "nagymamára", aki minden éjjel  úgy kirittyenti magát, mint egy 16 éves elsőbálozó, és mindig másik, unokája korú "lovagot" szed össze magának. Gondolok azokra a fiatalokra, akiknek soha 1 penny megtakarításuk sincs, és amint csütörtök este megérkezik a két heti fizujuk, szaladnak az automatához, és mennek elinni a pénzüket. Gondolok azokra az elhízott, a középkorúság felső határát igencsak felülről verdeső asszonyokra, akiken látszik, h Skegness határát Churcill hatalomra kerülése óta nem hagyták el, és azzal nagyon is tisztában vannak, h mondjuk hol lehet feltölteni a tisztítószereket, vagy hol vannak a dupla ágyas lakások, de amúgy azt se tudják, h melyik országban vannak.  Gondolok arra a 18 éves kiscsajra, aki azt se tudja, h mi az a Stone Hange ( nem is hallott róla, sőt, még arra sincs tippje, h melyik országban található). Vagy gondolok arra a vezetőre (!) aki szerint a nyelő-és légcső egy és ugyanazon szervnek a 2 különböző megnevezése (amúgy a biológia volt a kedvenc tárgya, és ahhoz ért leginkább. Szeretnék vele egyszer történelmi v irodalmi kérdésekről elmélkedni:):).  Lehet azért sok szomorú történetet is hallani, pl. az egyik accomos chekker, Brandon, aki egyébként nem régen mondott fel, azért dolgozott itt, mert a felesége haldoklik, és még elvitte őt azokra a helyekre, ahová vágyott, minden maradék pénzüket elutazták, most pedig egy karavánban laknak, ott ápolja, közben chekkerkedik, illetve chekkerkedett Butlinsban.

Annál több viszont a diplomás, ambiciózus, értelmiségi fiatal a lengyelek és magyarok körében. Van vegyész( és környezet:))mérnök ( ő tölti fel az italautomatákat, szóval nem került annyira messze a szakmájától), ügyvéd ( jelenleg fagyit osztogat gyerekeknek kalózruhában), közgazdász, és rengeteg-rengeteg tanár. Tesi-, töri-, német-, angol-, francia-, rajztanár, tanító ( aki jelenleg az bejáratnál áll és bohóckodik a gyerekekkel, szóval neki is a szakmájába vág az itteni meló), gyógypedagógus ( ami itt tényleg hasznos lehet:)), és még ki tudja milyen pedagógusokat szippantott és szippant fel ez a csodálatos gépezet. A legkülönbözőbb okokból vannak itt, tartozás, lakásra gyűjtés, otthoniak segítése, unalom, fásultság, stb.

Véleményem szerint az a baj ezzel a hellyel, h nincs meg az a típusú tisztességes dolgozói réteg, akik értenek a vendéglátáshoz ( ne adj'Isten tanulták is), normálisan dolgoznak, nem akarnják a világot megváltani, csak lelkiismeretesen, szakszerűen ellátják a munkájukat. Az angolok nagy része túl lusta vagy életképtelen vagy svinglis, a magyarok jelentős része pedig úgy áll hozzá, h tudja, h nem nem erre született, kényszerből van itt, és nem tervez hosszú távra errefelé. Vannak egyébként nagyon tiszteletre méltó példák is, pl. egy lengyel munkatársunk, Jacek, aki a fiával együtt jött ki néhány évvel ezelőtt, mert a srácnak egyetemre kellett gyűjtenie. Együtt kezdték a potwashban ( egy kis nosztalgia:)), majd a gyerek ment haza tanulni, Jacek meg azóta is itt nyomja az ipart, elmúlt 50, volt otthon szakmája, nem beszéli a nyelvet, az angolja nagyon rossz, mégis kijött, soha nem panaszkodik, soha nem pattog, csak csendben végzi a dolgát, és küldi haza a pénzt folyamatosan. Elég megható eset szerintem.

Szóval, nagyon sokféle, különböző származású és társadalmi hátterű ember verődött  itt össze, és kell együtt boldogolniuk, ami nem mindig mentes konfliktusoktól és összetűzésektől. De hát Butlinst ez a fajta "sokszínűség" teszi érdekessé és egyedivé.:):)

Most megyek aludni, csőváz!

Ari, nem?

Ahogy nézegetem a naptáramat, tervezem az elkövetkező hónapjaimat, időnként rádöbbenek egy érdekes tényre- itt a nyár. Ezt azé írom ennyire meglepetten, mert leszámítva a kb. 5-10 fokos hőmérséklet-emelkedést, az időjárásból nem igen lehet erre következtetni. Nagyjából eléggé hasonló az idő, mint télen- szeles, kicsit napos, kicsit esős, se nem hideg, se nem meleg, kiszámíthatatlan és mégis semmilyen- tisztára, mint az angolok:). Na már most, részben mivelhogy elvileg nyár van, részben pedig mert igyekszem kihasználni az utolsó itt töltött heteimet, megpróbálok minél több időt eljárkálni a szabadnapjamon, illetve 2 műszak között. Egyébként magam is meglepődtem, h ahhoz képest, h milyen egyformák és egyhangúak a települések, mennyi természeti szépség vesz minket körül- és eddig erről tudomást se vettem. Leszámítva, h rendszeresen kijárok a partra napozni, aludni, (ami nem egyszerű, mivel a szél folyamatosan fúj, ha nincs nap, fázom, ha előjön, éget, szóval naptej, pulcsi, cipő, zokni, a bátortalanabbaknak sapka, esőkabát elengedhetetlen kellékek egy kis napozáshoz:)), továbbra is járok futni a partra ( szintén komoly számításokat kell végezni, h mikor van apály, mikor nem ázok agyon, mikor nem fúj orkán erejű szél, stb.), illetve most 2 jóbarátommal eljárunk nagyon hosszú, másfél órás, kb. 15 kilcsis távokra, és a parttól kissé távolabb felfedeztünk hangulatos ösvényket, horgásztavakkal, fenyvesekkel. Emellett számba vettem azokat a helyeket, amelyeket rövid hátralévő itttartózkodásom során még mindenképpen meg szeretnék látogatni. Ilyen pl. a skegnessi és mablethorpei fóka-rezervátum és állatkert, az előbbi helyen láttunk a fókákon kívül pl. pingvineket, lepke- hüllő- és trópusi házat, utóbbiban  pedig berendeztek egy "időutazásos" körsétát, a jégkorszaktól napjainkig bemutatták a táj és az élővilág változását, olyan kérdésekre is kitértek, mint pl. a dinók kipusztulása, a fossziliák képződése, a jégkorszakok kialakulásainak okai és magyarázatai, stb, illetve megtekinthettük, h a helyi önkéntes szervezetek hogyan mentik meg, gondozzák, nevelik fel, majd bocsátják vissza a természetbe az elhagyott/ elveszett fókákat. Szóval tökjó, h ilyenek is vannak itt. 2 hete pedig elmentünk Granthambe, ami egyébként egy rendkívül egyhangú és jellegtelen város, de onnan kibuszoztunk Costelworthbe, Newton szülőfalujába, láttuk a birtokot, ahol élt, volt ott egy egész érdekes kiállítás és tudományos központ, illetve lefényképeszkedtem a híres almafa alatt is. A birtok és a szomszédos falu olyan hangulatosak, h az embernek teljesen olyan érzése van, mintha nem is Lincolnshireben lenne, hanem vhol a skóciai hegyekben.

Még néhány hasonló nevezetességet mindenképpen be akarok járni az elkövetkező hetekben, mindenképpen szeretném emlékezetessé és élménygazdaggá tenni az életem e szakaszát lezáró periódust. Legyetek jók, pá-pá!

Ha meghalljuk ezt a kifejezést, általában mindenkinek az amerikai sorozat jut eszébe, mely középkorú családanyákról szól, akik érzékiek, gyönyörűek és intelligensek. Nos, ez az a 3 jelző, ami a butlinsi "asszonyokra" abszolút nem jellemző. Most, h ismét főszezon van, akarva-akaratlanul is alkalmam nyílik behatóan tanulmányozni az igényes családokat, akik azért, bár ezt csak remélni tudom, nem az angol átlagot reprezentálják. Ami a külső felépítésüket illeti, érdekes tény, h a két nem pont kihozza az átlagos normális értékeket: míg a nők egy olyan 20-30 kilóval meghaladják az átlagot, a fiúk kb. ennyivel alatta maradnak. Nem sikerült eddig rájönnünk, h mi lehet ennek az oka. Mindenesetre a családi hetek a legrosszabbak. Egy katasztrófa. Ennél a felnőtt hétvégék is jobbak voltak, ott legalább láthattuk ötletes jelmezeket, még ha némelyik kissé ízléstelen volt is, és ott a társadalom többféle rétege/csoportja képviseltette magát. De ezek... Ha nem számoljuk a rengeteg bömbölő gyereket és fogyatékost, akik már amúgy is megadják a munka alapzaját, rendkívül bosszantó tud lenni, amikor eltakarítod a szeméthegyeket az asztalukról, köztük tízesével a használatlan evőeszközöket ( h mit nem lehet kiszámolni azon, h mondjuk ha esznek 4 fogás kaját, ahhoz nem kell 12 villa és 14 kés??), az érintetlen süteményeket, a kiöntött fagyiban úszó gyerekülőkéket, a földről felszedett öklömnyi bacon-és virsli darabokat, és egy köszönömre, egy mosolyra sem telik tőlük. Kedvenc esetem, amikor odajönnek megkérni, h töröljem le az asztalukat, odamegyek letörölni, de a 10 gyerekük már körülülte, nehogy odaférjek, anyuka már belerakta a táskáját a mocsok közepébe, szóval annyira igényesek, h 1 percet ne tudjanak várni, míg lekaparom a kilónyi ételmaradékot az előzők által otthagyott tálcákról, de annyira már nem, h ne könyököljenek a trágyadomb közepébe. Kevésbé képzelem érzékinek és intelligensnek azokat a családanyákat, akik ha látják, h húznám ki a trolleyt a folyosón, annyit nem tesznek meg, h 5 centivel odébb húzzák a babakocsit, inkább elnézik, h a benne fekvő gyerekkel együtt elhúzom v 5 méternyire, ahogy ez a múlt héten történt.:):) Egyébként az egyik rendkívül felelősségteljes és érett gondolkodású anyuka a múlt héten ott felejtette a kislányát az étteremben, szegény gyerek zokogott torkaszakadtából, bemondták a mikrofonban, h a szülei jöjjenek a bárhoz, semmi, 10 perc múlva újra bemondták, továbbra is semmi. Végül újabb 10 perc után megjelent a 4-5 éves kislány 6-7 éves bátyja, akit otthonról beküldtek, h vigye már haza a lányt. A menedzser utasította a Team Leadert, h kísérje el a gyerekeket addig, amíg a szüleiket meg nem találják, és adja át őket nekik. Ez azért nem semmi. Ugyanezen délelőtt az étteremben felejtettek egy babakocsit. A menedzser mondta, h toljuk félre, de előtte győződjünk meg arról, h nincs-e benne gyerek. Nézünk rá bután, azt hittük, viccel, de mint kiderült, már többször előfordult Butlinsban, h babakocsit a benne lévő gyerekkel együtt hagytak el. Milyen tudatlanok is vagyunk!:):)  Egyébként ezek a szülők legalább előre látóak voltak, u.i. a babakocsin hagytak egy karszalagot, amin rajta kellett volna, h legyen a telefonszám, akihez a gyerek, vagy a kocsi, vagy mittoménmi tartozik. Viszont a karszalagra meg elfelejtették a számot ráírni, úgyhogy rendkívül nagy segítség volt. Na de szerencsére happy enddel végződött a történet, u.i. visszajött az anyuka az elhagyott kocsiért, sőt, nem is mehetett még túl messzire, amikor a hiányt felismerte, u.i. még a kezében volt az étteremből kivitt bögre. Viszont, ha már ott volt, visszaadta a kicsempészett bögrét. Hiába, jótett helyébe jót várj. Ezek után már meg sem említem, amikor egy mankót hagytak el, és a tulajdonosa azóta sem jelentkezett. A kicsempészésről jut eszembe: ezek az anyukák nemcsak figyelmesek, odaadóak, hanem a családi kasszát is kímélik. Rendszeresen előfordul u.i., h sót, cukrot, kávétejszínt nemcsak h kivisznek, de egész táskát töltenek meg velük. Sőt, egyik kollégámat még meg is kérték, h segítsen neki alufóliába becsomagolni a kaját. Mondjuk hozzátartozik az igazsághoz, h nemcsak visznek, hanem hoznak is, a múltkor az egyik trampli azért balhézott velem, mert míg kiment a gyerekeivel kb. félórára a budira, és az asztalán nem hagyott mást csak egy akkora maradék-és szeméthegyet, amiből fél Etiópiát jól lehetne lakatni, le mertem szedni az asztalát, és nem vettem észre, h a trágyadomb valamelyik ösvényében fellelhető volt egy boltból (!) behozott fél literes üdítős doboz, aminek az alján maradt kb. 3 csepp. Ő  ezt „majdnem tele” üvegnek nevezte, és végül kisírt magának két innivalót a bárban. Szóval ebből is látszik, h nemcsak otthon fordul elő, h lopnak, hazudnak, és pofátlanok. Sokra becsülöm azokat a családanyákat is, akik úgy hagyják maguk után a lakást, h az elhasznált pelenkákat az étkezőasztal közepén felejtik, a többnapos mosatlan edényeket beáztatás nélkül felhalmozzák a mosogatótál mellett, szanaszét, magát a mosogatót pedig eldugaszolják bab-és bacondarabokkal, múltkor pl. ahogy szedtem ki őket, nem vettem észre a lefolyóban hagyott üvegszilánk-darabokat, és úgy megvágtam magam, h még egy óra múlva is vérzett az ujjam.  A tojásos-babos ágyneműt, a zselével bekent éjjeli-szekrényt és az ellopott lábasokat már meg sem említem.

Persze az asszonyok nemcsak igényesek, hanem csodálatos külsővel és magasan fejlett önkritikával is rendelkeznek. Egy 150 kilós nő pl. habozás nélkül felvesz egy seggig érő sortot, vagy bikiniben kiteszi minden báját a parton, de az sem jelent problémát, ha ugyanebben az öltözékben kell ilyen-olyan dobálós-autóversenyzős játékot játszania, vagy éppen a 6 éves korosztálynak szánt szimulátorba kell beülnie, kiszorítva ezzel mintegy 5-6 kisgyereket.

Összegezve, bár tudom, h a szóban forgó réteg mélyen átlag alatti, azt hiszem jobban járunk, ha nem állunk fel a tv mellől, és nem tekintünk körül a való életben. Legalábbis Butlinsban.:)

Meg kell mondjam továbbá, h nap mint nap látván ezeket az arcokat, és átélvén ezeket a helyzeteket, egyre jobban meg tudom érteni azokat a kollégáimat, akik megcsömörlöttek, belefásultak ebbe a munkába, és elundorodtak az egésztől. Bár még egy éve sem vagyok itt, és életfilozófiámnak megfelelően mindent igyekszem könnyedén, humorosan, a jó oldalát keresve megragadni, néha valóban nagyon kiábrándító és lehangoló. Minden tiszteletem azoké, akik ezt már több éve csinálják. Ezt a fejezetet nekik dedikálom.:):)
 

A következő fejezetek kevésbé leíró-elbeszélő jellegűek lesznek, szeretnék inkább néhány, az itteni év során tapasztalt gondolatot, élményt, "életbölcsességet" megosztani veletek, és ezzel szépen lassan előkészíteni a lezárást...

Csak néhány gondolat erejéig szeretnék kitérni arra a kérdéskörre, ami nagyon sok ellentmondást, pozitív és negatív tapasztalatot egyaránt magába foglal, ez pedig: hogyan lehet boldogulni, hogyan érezheti magát az ember Angliában magyarként? Ha nagyon tömören össze kellene foglalnom, mit gondolnak rólam, rólunk, a nemzetről a butlinsi angolok, könnyű lenne a dolgom: semmit. Nem angol, különösképpen nem lincolnshirei angol, aknek a kiejtése az angol órákon elsajátított irodalmi nyelvtől kb. olyan távolságra van, mint Makótól Jeruzsálem- és ennyi elég. Magasról sz..nak bele, h honnan jöttél, ki vagy, általában jó, ha odáig eljutnak, h kelet-európai, azaz az ő nyelvükre lefordítva lengyel ( a klasszikus, nem túl jól álcázott lenézéssel feltett kérdés: " are you polish?".) Itt szeretnék eloszlatni egy tévhitet: ha egy angol azt mondja, lengyel, azzal nem konkrétan a lengyel nemzetet nevezi meg, hanem a nem angol anyanyelvű csicskamunkást. Szóval ha valaki mondjuk szidja a lengyeleket, azt egy magyar is nyugodtan magára veheti, a nomeknklatúrának nagyon kézenfekvő oka van: ők jöttek hamarabb, ők voltak az első "bevándorló hullám", akik állítólag elveszik az angol fiataloktól azt a munkát, amit egyébként eszükbe sem jutna elvégezni, különösen nem ezért az általuk igencsak lenézett összegért. Emellett, mivel általában a lengyelek, magyarok, litvánok és egyéb közép- és kelet-európai régióból érkezett munkások jelentős hányadát (sajnos) felsőfokú végzettséggel rendelkező, magasan túlképzett emberek alkotják, nyilvánvalóan lelkiismeretesebb, jobb munkát fognak végezni, ezért hát a munkaadók is szívesebben alkalmazzák őket. Egyébként idevág egy nagyon érdekes dolog, velem ugyanis kétszer is megtörtént a Jaksben, hogy a vendégek rámnéztek, és megkérdezték, h honnan származom, pedig ott nem hordok névtáblát, és nem is beszéltem velük. Nem tudom, h ennek mi lehet az oka, 3 tippem van:

- talán az, h nem viselem magamon az észak-európaiakra jellemző külső jegyeket ( szőke haj, kék szem, stb.),

- túl értelmes a kinézetem ahhoz, h angol legyek :):) ( na jó, butlinsi angol:))

- alapból egyértelmű, h aki olyan típusú nem túl nagy szakértelmet ígénylő munkát végez, mint pohárszedés, takarítás, tányérkaparás, stb., az csak vmi külföldi lehet.

A tisztesség kedvéért szeretnék megemlíteni néhány kivételt, olyan eseteket, amikre magyarként büszkének érezhetem magam. Még a "Yours Life"-héten, amikor a nyugdíjasok jöttek ( amit egyébként a Spring Harvesttel egyetemben a mai napig nagyon visszasírunk, a vendégek összetételét tekintve), az egyik néni érdeklődött, h honnan jöttem, elmesélte, h ők voltak Budapesten, látta a várat, a Nemzeti Galériát, nagyon tetszett neki a város, stb. Amikor a baseben adtam sütit, egy középkorú csávó kérdezte ugyanezt tőlem, és mondta, h Magyarország a kedvenc országa, többször járt már ott, és "very welcome here". Tucatszor előfordult még, h vendégek érdeklődtek a származásom felől, és megkérdezték, h hogy tetszik Anglia. Viszont az itt dolgozók közül is elég sokan vették már a fáradságot arra, h gesztusokat tegyenek felénk, pl. a potwashosok már tudnak olyan kifejezéseket, mint pl. " faszfej vagy" ( a többit nem írom le, mert nyomdafestéket nem igen tűr), az egyik Team Leader már "Jó reggelt"-tel köszön, szóval lassanként fejlődnek:)

Végezetül két egészen speciális esetet szeretnék megemlíteni: amikor magyar nyaralókkal/vendégekkel találkoztunk. Az egyik még érkezésünk után történt, sétáltunk a tengerparton, és hallottuk, h egy fiatal kisgyerekes pár magyarul beszélt Rájuk köszöntünk, jajdejó-jajdeörülünk, stb., stb., megtudtuk, h a srác Nottinghamben dolgozik kamionosként ( vagyis ott van a munkaadója és ott laknak), a csaj nem talált még munkát, otthon van a gyerekkel, persze fejenként csak 2-2 diplomájuk van, klasszikus történet, utálják Angliát, de hát vmiből fel kell nevelni a gyereket, és meg kell alapozni a jövőt... Nos ezt a szimpatikus fiatal párt megszánták ott fent, és az a hihetetlen szerencse érte őket, h Butlinsban kaptak üdülési lehetőséget. A reakció persze nagyon meglepő: Butlinsba soha többet, egész Angliáról nincs túl jó véleményük, de ez a Skegness.... Nah, a másik eset, amikor az étteremben találkoztunk egy nagyon idős bácsival, a gyerekeivel és az unokáival üdült, 56-ban jött ki, a felesége angol, persze magyarul már senki nem beszél a családból, 7x. szülinapját ünnepelte éppen, hoztak vmi kamerát, és sok emberrel készítettek "interjút", nagyon örült, h "élő" magyar szót hallhat.

Azt hiszem, ebből a témából elég ennyi okosság, most búcsúzom, csóközön mindenkinek!

Az utóbbi hetek az ún. „Spring Harvest” névre hallgató vallásos jellegű rendezvény-sorozat jegyében teltek. Itt különböző, számunkra nem teljesen egyértelmű, hittel kapcsolatos csoportok és programok jelentek meg, mi ebből csak annyit vettünk észre, h a vendégek talán egy fokkal kulturáltabbak voltak ( bár az egyik kitakarítandó szobám olyan mocskos volt, h sok felnőtt hétvégét felülmúlt…..), felállítottak egy cirkuszosra emlékeztető sátrat, melynek belső tartalma mai napig rejtély, illetve a Skyline tele volt könyves standokkal, póló- és különböző emléktárgy-árusokkal. Itt mindenféle fantáziadús  szövegekkel ellátott csecse-becséket lehetett beszerezni, talán a legérdekesebb a „God, the builder” feliratú póló volt ( a „Bob, the builder” nevezetű mesesorozat analógiájára, nem tom, h a hazai gyerekközönség örömét lelheti-e már epizódjaiban, de biztos rendkívül színvonalas….). Ami viszont már kissé meglepett, h amikor takarítottam, bekopogtatott egy középkorú, ősz hajú, szakállas fószer, megkérdezte, h honnan származom, pontosítva, megkérdezte, h magyar vagy lengyel vagyok-e ( Angliában végzek fizikai melót, ugyan mi más lehetnék….)? Mondtam, h magyar vagyok, erre kezembe nyom egy prospektust, olyasmit, amilyeneket otthon az aluljárókban osztogatnak, és benne magyar nyelven olvashattam Jézus feltámadásáról, a bennünk lévő jóról, az eljövendő világvégéről, stb., stb. Ez azé már durva, nem?
Bár bizonyára sokat imádkozhattak, a szerencsétlenségek sorozata mégsem kerülte el az éttermünket, sőt. Az egyik baseben dolgozó lányt könnyebb áramütés érte, szerencsére egyelőre úgy tűnik, h nem szenvedett maradandó károsodást, bár olyan szakszerű ellátás után, melyet az étteremben nyújtottak neki (leültették, cukros vizet itattak vele, majd hazaküldték) ez nem is csoda. Egyébként a betegápolásnál már csak már csak a műszaki vizsgálat volt szakszerűbb: a szerelő úgy vizsgálta meg a konnektort, h beledugta a 2 ujját. A potwashban felett is egyre gyűlnek a viharfellegek, „Stan the Man” sajnálatos módon elhagyott minket, ami azt jelenti, h ezentúl nem fog a munka akkora vehemenciával haladni, mint eddig ( gyengébbek kedvéért: irónia). Bár felvettek 2 v 3 új srácot, odáig még egyikük sem jutott el, h ahhoz, h az asztalról a tányérokat a mosogatógépbe lehessen tenni, előbb fel kellene tenni az asztalra, ergo le kellene szedni őket a trolleyról. Ezért aztán amikor „trolley-felelős” vagyok, már nemcsak lemosni és összekészíteni kell a trolleyt, hanem nekem kell lepakolnom is róla. Egyébként erről jut eszembe, nem tudom említettem-e már a trolley-mízériát, h jó ideje aktuális téma volt újak vásárlása, a régiek kicserélése. Sokan, sokféleképpen próbálták meggyőzni a vezetőséget e lépés megtételének szükségességéről, részben sikeresen jártak el, u.i. azt elérték, h újakat vegyenek. Ugyanakkor rendkívül idegesítő volt, h már van 7 új trolleynk, kibontatlanul pihent mindegyik a raktárban. Ezt követően továbbra is mindenki próbált a lelkükre beszélni, de hajthatatlanok voltak. Ekkor jöttem én, és akaratomon kívül is a lehető leghatásosabb módszerrel sikerült meggyőznöm a döntéshozókat arról az egyébként mindenki számára nyilvánvaló tényről, h a régi trolleyk jelentős része már alkalmatlan a használatra, és ideje lenne bevetni az újakat. Igazából mindig is tudtam, h ez be fog következni, csak titkon reméltem ( nagy naivan), h talán nem velem. Az esemény a következő: a telepakolt trolley egyik kerekének kiesése. Igazából nem történt nagy felfordulás, csak leesett néhány sor és összetört egymásra rakott tányér és bögre, a moslék szétfolyt a padlón, a kések és villák szanaszét repültek, mindez akkora csörömpöléssel, h sztem ha vki nagyon fülelt, még otthon is hallhatta. Amúgy sikerült a lehető legjobban időzítenem, u.i. mindez az étterem kellős közepén történt, persze a menedzser és az összes Team Leader ott volt ( v csak a csörömpölésre odasereglettek??), úgyhogy premier planban lehettek tanúi az 1. nagy  trolley-generáció leáldozásának. Egy azonban biztos: estére az összes új trolley kint villogott a flooron. Az a tény most tök mellékes, h utoljára a Baumaxban, a festék-elborogastáskor égtem ekkorát ( talán néhány olvasóm még emléxik rá), a lényeg: hatásos volt. Szóval 3-szoros hurrá Pedronak. Egészen apró hibája az új szerkentyűknek, h a kallantyú nem illeszkedik rendesen a tartójába, szal rendszeresen a kezedben marad, ami mondjuk egy felfelé húzott telepakolt trolley esetében kellemetlen következményekkel járhat, de hát nem lehet minden tökéletes. A runnerek körében is nagy változások történnek folyamatosan, állandó szerevezés alatt áll az ő részlegük is, ezért igencsak eluralkodott az elmúlt hetekben a káosz. Az utóbbi időben rendszeres előfordult, h 10-15 percekre kifogytunk a kajából, és ha pl. a csirke, v lasagne, v valamilyen hasonló népszerű étel kifogy, nekünk kellett a kígyózó sorokká duzzadt vendégsereggel farkasszemet mosolyogni h „már csak pár perc, Darling!”, „Annyira sajnáljuk, Sweethart!”, stb., stb. Érdekes, h persze amikor megy a bolt, mindegyik főnök ott liheg a nyakunkban, bájolog a vendégekkel, magyaráz, h hogyan kell mosolyognia a szalonnának, meg a kolbásznak, de ilyen kínos helyzetben úgy felszívódik mindegyik, h a Bermuda-háromszögben hamarabb meg lehetne találni őket, mint a Coral Beach zeg-zugos rejtekhelyein.
Na mindegy, a legfontosabb, h hányás-takarításos karrierem töretlenül ível felfelé, immár két éles bevetést tudhatok magam mögött, egyre profibb vagyok.

Nagyjából most ennyi jutott eszembe, legyetek jók, csőváz!

 

Mivel ezen blog témája alapvetően Anglia és Skegness, nem fogom túl hosszú lére ereszteni, de azért írnék egy rövid élménybeszámolót a párizsi vakációnkról. A kronológiai rendet már az elején felborítom, u.i. az utazás legfontosabb eseménye, amiért alapvetően odamentünk, az a vasárnapi Maraton volt. Szóval mindenek előtt szeretném gratulációmat küldeni Erikának és Csabának, akik mindketten kevesebb, mint 4 óra alatt teljesítették a távot. Teljesítménytúrázóként nagyon tudom becsülni és értékelni az ilyen teljesítményeket. Na, de haladjunk szépen sorban. 1. nap, csütörtök reggel, miután 1 jó órás repülőút után megérkeztünk Boviesba ( csak remélni tudom, h vmi hasonlóság felfedezhető a helység neve és az általam leírt szó között), rögtön megütött vmi hihetetlen érzés: Európában vagyunk! Nem is tudom pontosan megfogalmazni, talán a házak, illatok, emberek miatt, de valahogy egészen más, mint itt, a „szigeten”. Egyébként az egész utazás alatt nagyon sok minden volt, apró dolgok, amik Budapestre emlékeztettek, mintha az otthonom egészen közel került volna, ez az érzés részben örömmel, részben szomorúsággal töltött el ( bár panaszkodni igazán nincs jogom, u.i. már csak 2 hét, és utazom haza:)).
Kb. 2 órás utazással beértünk Párizs belvárosába, metróval eljutottunk a szállásunkig (időközben megpróbáltam tanulmányozni és átlátni a mintegy 16 vonalat számláló metróhálózatot).   A Woodstock  hostel egy tipikus diákszálló, emeletes ágyakkal, szintenként egy fürdőszobával, sok-sok nemzetiségű lakóval. Mivel mi  5-en mentünk és a szobánk 6 ágyas volt, többször kaptunk 6. szobatársat, aludt velünk egyszer egy prágai lány, egyszer egy ausztrál srác, egyszer egy francia lány, igaz, ő egyik útitársunk barátnője ( és egyébként véletlenül kiderült, h egy másik, Butlinsban dolgozó magyar srác apjának a főnöke volt otthon), szóval abban volt némi szándékosság, de pl. a reggelinél megismerkedtünk egy brazil csávóval is. Ja, és a legjobb, hogy az utcán összefutottunk pár magyarral, akik történetesen néhány házzal feljebb laknak. Szóval a szállás klassz volt, ráadásul a város szívében helyezkedett el, egy megállóra a Platz Pigalletól, a Mount Mart lábánál, ha felmentünk az utcánkban, pont a Sacra Court láttuk. 1. Nap sok mindenre már nem jutott időnk, délután elkísértük Erikát benevezni, ettünk, este még elmentünk a Luxemburg-kertbe, egy apró baki, h 8 előtt 5 perccel értünk oda, a kert pedig 8-kor zárt. Pfú, szerintem más nem is nagyon volt. Péntek. Már a reggel nagyon jól indult, az egyébként igen pórias reggelire u.i. friss, ropogós bagettet és gyümölcslekvárt kaptunk. Egyébként általában a kaják nagyon jók voltak, főleg a saláták, meg a sütik, de a legjobban talán az étkezés formája tetszett, ahogy kiülnek az utcára, a robogók és egyéb járművek közvetlen szomszédságába, és órákig „sziesztáznak”. Meg persze a tálalás! Péntek délelőtt felmentünk a Mont Martra, persze csak sétabusszal, mert Erika nem nagyon erőltethette magát, utána Diadalív, Champ Elise, Concorde-tér, Tülériák, este pedig még hajókáztunk egyet a Szajnán, nagyon jó idegenvezetést kaptunk, elvileg 3 nyelven is mesélt, a francia mellett angolul és spanyolul, viszont francia szokásokhoz hűen a tiszta és érthető angolra különösebben nem törekedett, csak véletlenül elkapott szófoszlányokból lehetett következtetni arra, hogy vajon éppen milyen nyelven zagyválhat. Amúgy a franciákat eleve nem találtam túl barátságos nemzetnek, a sztereotípiában van igazság, ha angolul beszélsz, azt egyenesen rühellik, érdekes módon az olaszommal valamilyen szinten tudtam érvényesülni, azt szívélyesebben fogadták. Aznap este még megnéztük az Erotika múzeumot, nagyon érdekes volt, ahogy bemutatták, milyen szerepe volt az erotikának a különböző korok különböző kultúráinak. Szombaton délelőtt a Vincennes nevű várerődítményt néztük meg, utána kimentünk a mellette lévő hatalmas parkba. Itt megjegyezném, h Londonhoz hasonlóan nagyon tetszett, h rengeteg park, arborétum, ilyen-olyan zöld felület található a városban, az urbanizált jellegűtől a kifejezetten vadregényesig tényleg nagyon sok féle. Kiülsz, vagy éppen kifekszel, sziesztázol, alszol, lazulsz. Irigylésre méltó életmód. Aznap délután megnéztük a Notre Damme-ot, a Latin-negyedet, végre a Luxemburg-kertbe is sikerült bejutnunk, este pedig összefutottunk Csabával, és Erikával együtt elvittük őket egy olasz étterembe tésztázni, gyúrni a másnapi nagy megmérettetésre. És ezzel el is érkeztünk a nagy naphoz, melyet egyesek mostantól piros betűvel illetnek: április 5-e, vasárnap, a párizsi maratón dátuma. Megdöbbentő és felejthetetlen élmény volt látni a 31000-es tömeget ( ami eredetileg 37000-es lett volna), ahogy elárasztják a Diadalív környékét és a Camp Elysét. A hangulat csodálatos volt, vérzett a szívem, h nem értesültem hamarabb a rendezvényről és nem volt lehetőségem felkészülni rá, bár szerintem a Budapest Maratón családiasabb és meghittebb. Mindenesetre metróval kísértük Erikáékat, a 28. km körül vártunk rájuk. Miután nem kis nehézség árán Erikát és Csabát is megtaláltam,  újra szétváltunk, és míg ketten hazakísérték Erikát, ketten elmentünk az Orsay Múzeumba, pontosabban nagy nehezen elvergődtünk oda, tudniillik a város közlekedése teljesen lebénult, metróra felférni képtelenségnek bizonyult, még Chanz Elyse is tömve volt, gyalogosként alig lehetett mozogni! A helyzetet tovább rontotta, h mivel minden hónap 1. vasárnapján a legtöbb párizsi múzeum ingyen látogatható, kígyózó sor állt a bejáratnál. Szóval maradt ¾ óránk arra, h végignézzük a mintegy 3 emeletes kiállítást. Sebaj, mondtuk, legfeljebb másnap visszamegyünk! Csakhogy nem vettük figyelembe, h másnap hétfő volt, és akkor Párizsban is nagyon sok múzeum zárva tart. Eléggé csalódottak és dühösek voltunk, de az este mindenért kárpótolt! Erika sikerét u.i. egy magyar étteremben ünnepeltünk meg! Kis vendéglő, de nagyon ötletesen rendezték be, piros-kockás terítővel, történelmi személyiségek képeivel, utcatáblákkal, cigányzenével, stb. A tulaj egyébként Lugosi Béla unokaöccse/unokája, a pincér és a szakács is magyar, 3 kör pálinkára is meghívtak minket. És lassan közeledünk az utazás végéhez. Uccsó nap délelőtt (végre!) gyalog is felmentünk a Mont M.-ra, megnéztük a Sacra Cuort, a Dali-kiállítást, délután megint kimentünk egy parkba, aminek most nem jut eszembe a neve, de az is nagyon szép volt, rengeteg különleges fával, a park közepén pedig állt egy hatalmas szikla, aminek a tetejéről kilátás nyílik az egész városra, alatta pedig egy csónakázó tó. Amit persze már nyílván sokan hiányoltatok, és egy párizsi kirándulásból természetesen nem maradhat ki, zárásként még elmentünk az Eifel-toronyhoz, fel nem másztunk, egyrészt idő se nagyon maradt rá, másrészt legtöbben azon a véleményen voltunk, h nagyobb élményt nyújt, ha csak elterülünk a torony lábánál, és lentről csodáljuk. Este még búcsúzóul felmásztunk a Sacra Cuore-höz (mert ugye kutyaharapást szőrével), majd összepakoltunk, és készültünk a másnapi indulásra. Nagyjából, dióhéjban ennyi, a következő fejezet már egy sokkal nagyobb világváros sokkal jelentősebb üdülőparkjában fog játszódni!

Pá-pá!

 

Mivel újra sikerült hosszabb időre eltűnnöm és hanyagolnom a blogomat, a párizsi élménybeseméeszámoló előtt még megpróbálom tömören összefoglalni az elmúlt hetek történéseit. Túl sok említésre méltó esemény nem történt, megkaptam az első munkahelyi kiértékelésemet, alapvetően a legtöbb dolog frankó, amit javítandóként kiemeltek, h a vendégekkel nem vagyok eléggé magabiztos és határozott, meg az angoltudásom alapján bátrabban kellene velük kommunikálnom, ez mondjuk nem lehet új info azoknak, akik már ismernek régebbről. A helyzet apró pikantériája, h ugyanakkor másoknak az értékelés során pozitív példaként hozták fel, h én mindig nagyon jól le tudom szerelni a vendégeket és a „hárító válaszaim” igen találóak, szal jól ki tudom vágni magam. Most akkor mi van? Na mindegy, ennél nagyobb ellentmondások is megestek már errefelé, ezen már igazán nem lepődöm meg. Kérdezték, mik a panaszaim, terveim, céljaim, stb., mivel semmivel sem tudtam előrukkolni, beírtuk, h majd szeretnék járni „NVQ” tanfolyamra, ez egy ilyen vendéglátós-OKJ-s móka, állítólag marha hasznos, bár látván, h a többiek mennyit készülnek az órákra, meg eleve, h mennyi óra van, ezt erősen kétlem. Annyiban viszont mindenképpen hasznos lenne, h kicsit tornáztatnám az agyamat, tartok tőle u.i., h ebben a környezetben és munkakörben el fogok butulni. Meg aztán kicsit hiányzik a tanulás. Persze, amikor suliba jártam akkor már alig vártam, h kikerüljek a „Nagy Betűs Életbe”. Egyébként Csirke végezte az értékelést (legalábbis ő olvasta fel nekem, magára az összeállításra nem hinném, h egyedül képes lenne), és azt is ő ígérte meg, h majd beszél az NVQ-s tanárral, szal nem valószínű, h bármi is lesz a dologból. Annyira viszont nekem nem fontos, h én járjak utána.   
Szóval vége a lazsálásnak, ismét teljes gőzzel dolgozunk, persze a 36 órás munkahétből le-le csípnek néhány órát. De hát „Butlins is on a diet”. Itt szintén nem teljesen világos minden, u.i. jó, h válság van, és takarékoskodni kell minden órával, de ugyanakkor büszkék vagyunk rá, h 10-15%-kal nő az éves látogatottságunk a tavalyihoz képest.  
A válság miatt most előtérbe került a hazai munkaerő előnyben részesítése is, hozzánk pl. állítólag 300 új angolt vettek fel ( amit én kissé kétkedve fogadok, mert ez túl nagy számnak tűnik, de sokan állítják). H hová tették őket, az rejtély, azt mondjuk tudom, h takarítani járnak külsősök, a chekkerek ki is vannak akadva, h legtöbbjük után gyakorlatilag újra kell a lakásokat takarítani, annyira színvonalas munkát végeznek, de hát nyílván a gonosz munkaadók a hibásak, h szívesebben alkalmaznak kelet-európaiakat, akik elveszik előlük azt a munkát, amit egyébként jólétben derogál nekik elvégezni.
Jut eszembe, átestem egy újabb továbbképzésen, az ún. „Roadmap”-en, ami egy játékos-kötetlen lélekszépítő training, apró baki, h az uccsó órában való társasjátékozást leszámítva már egy az egyben megtartották az egészet. A nap úgy indult, h a tanfolyam-vezetők megkérdezték, ki honnan származik és „very happy”-k voltak, h ennyi magyar van köztük. Még meg is próbáltak tanulni néhány szót, pl. szia, hogy vagy, jobb, bal, asszem ezek voltak. Egyébként rendkívül valószínűnek tartom, h még emlékeznek rá. Utána csupa életszerű példán keresztül nagy igazságokat fogalmaztunk meg, pl. mindig mosolyogj; ha vmi bánt, beszélj róla; „the difference is you”; Butlins olyan, mint egy bicikli, aminek mi jelentjük az első kerekét; sőt, ha vkinek ennyi nem volna elég, még butlinsos zoknit is kellett húznunk, h így jobban a vendégek helyébe képzeljük magunkat. Jaj inkább nem is folytatom, azt hiszem ennyi példából kivehető, h mennyire hasznos volt. Szerintem azok, akik az ilyen továbbképzéseket tervezik-szervezik, vendéget még életükben nem láttak testközelből. A végén még egy jó kis társasjátékozás koronázta meg a napot, ahol lépegetni kellett és kártyákat húzni-felolvasni, a tábla és a kártyák között túl sok összefüggés nem volt, illetve nem volt teljesen világos, h mi a cél, de ekkorra már annyira eltelt mindenki a vendégek és az egész munka iránt táplálandó pozitív érzésekkel, h senki nem figyelt igazán, engedtük az angol csapattársainknak, h felolvassák a kártyákat és értelmezzék azok filozófiai és eszmei mondanivalóját. Ami viszont nagyon jó volt, h meghívtak minket ebédelni a helyi pizzériába, ahol büférendszerben annyit ehettünk, amennyi belénk fért, illetve hogy f4-re teljesen készen lettünk.
A párizsi utazásunkat megelőző hét nagyon kemény volt, gondoltam vakáció előtt kicsit megnyomom a tempót, összesen 58 és fél órát dolgoztam, szóval vártam a felbecsülhetetlen összegeket a bankszámlámon, sajnos azonban áprilistól adózunk, úgyhogy kb. havi 100 fonttal kevesebbet kapunk kézhez, az adózott összeg értéke pedig a kereset növekedésével emelkedik, szóval úgy tűnik, nem igazán érte meg kihajtani a belem.
Most nagyjából ennyi jutott eszembe, legyetek jók, hamarosan érkezik a párizsi beszámoló!

Nyílván már több ezer rajongóm tűkön ül, értesülvén a múlt heti 3 napos londoni beszámoló megjelenéséről, úgyhogy nem is húzom tovább az idegeiteket, nekivágok. Keddtől csütörtökig voltam ott, alapvetően távoli rokonomat ( vagy talán nem is rokonom??) látogattam meg, de mivel ő dolgozott, túl sok időt nem töltöttünk együtt. London külvárosában laktam, a "Camden town" környékén, ami a központtól légvonalban elég messze van, de metróval mindenhová gyorsan el lehet jutni, Egészen pontosan 14 metróvonalat számlál jelenleg a város. Az időjárással hatalmas szerencsém volt, 1. nap annyira jó idő volt, h nem is mentem be semmilyen múzeumba, vagy fedett helyre, hanem 6 órát járkáltam a városban. A King's Crosstól ( erre a vasútállomásra érkezett a vonat Skegnessből) átmentem Eustonba, onnan a Regent's Parkba, ami egy baromi nagy zöld terület, csak szerintem kicsit talán mesterséges az, ahogyan minden bokor és fűszál "vazonra" van nyírva. Majd teszek fel róla képet. Ezután az egyik nagy divatközpontnak számító Oxford- és Regent Street, majd Hyde Park, benne a Speaker's Corner, ahol volt szerencsém olyan időszakot kifogni, amikor senki nem tartott beszédet és nem is őrjöngött. Na mindegy, talán lesz még alkalmam megtekinteni egy ilyen eseményt. A Hydetól elballagtam a Buckigem-palotához, St. James Park, Picadilly, Leicester Square, Kínai negyed, Soho, Covent Garden, Temze-part, Big Ben-Parlament, majd onnan a Victoriára és úgy "haza". Hú, remélem, semmit nem hagytam ki. Azért ez egészen szép teljesítmény, mi? Persze a metróhálózaton kiigazódni kissé nehéz volt egy mindössze 3 vonalat számláló városban felcseperedettnek, de 3. napra már teljesen otthonosan mozogtam. Ezt abból is le tudtam mérni, h szerdán és csütörtökön már rendszeresen kérdezgettek turisták, szóval a mozgásom magabiztosabb lehetett:). 2. nap délelőtt egy régi jó barátnőmmel találkoztam, aki baby-sitterként dolgozik Londonban immár közel 2 éve. Kimentünk Hampsteadbe, ez egy külvárosi volt művésznegyed, láttuk John Keats házát, majd felmentünk a Parliament-Hillre, ami a város legmagasabb pontja. Hatalmas parkja van, vagy 5 nagy tóval. Délután ismét bementem a belvárosba, ott este találkoztam Jennyvel, a volt erasmusos koli-társammal, róla már a decemberi látogatásom után írtam. Míg őt vártam, ismét tettem egy kiadós kört, ezúttal a Traffalgar-tér, Whitehall ( itt van a legtöbb kormányzati épület, ez az "ország szíve", a híres-hirhedt Downing Street is innen ágazik el, sajnos teljesen le van zárva), Big Ben-Parliament, Victoria-kert kört jártam "csak" be, utána elmentem a Tate Brittinbe, persze egy külön nap kellene rá, de azért így "kutyafuttában" is érdemes volt. Főleg a Turner-kiállítás  és az emigráns művészek képeit kiállító terem tetszett. Jennyékkel egy amerikai kajáldába mentünk, ilyen tipikus countrys, pultnál könyöklős-boxos étterem, megtudtam azt is, h az egyetlen itteni kaja, ami tényleg jó, a sajttorta nem is angol, hanem ameriai eredetű. A pofám leszakad:). Na mindegy, utána még kicsit iszogattunk, beszlgettünk, elkísérte egy kanadai barátnője is, volt szerencsém egy újabb "akcentust" megismerni. Késő este váltunk el, én még járkáltam a Sohoban, hangulatos, de nem annyira nagy durranás, mint amilyenre számítottam a hozzá fűződő "legendák" alapján. Persze érdekes kalandok így is érik az embert:). Ismét jó fáradtan értem haza, másnap visszaindulás, az idő közben elromlott, úgyhogy elmentem az Impeial War Museumba, alapvetően 6 emeletes, és minegyik emeleten külön-külön is el lehetne 1-1 napot tölteni, szóval ez a 3 és fél óra, amit ott tölthettem elég kurta volt, de igyekeztem mindent belesűríteni. Rengeteg különböző típusú témát dolgoztak fel, talán a legérdekesebbek a bevándorlás történetét bemutató kiállítás, a képgalléria, és a Holocaust-kiállítás voltak. Utána vissza a King's Crossra, és igen fájó szívvel elindultam haza. Érdekes volt tanulmányozni, h mennyire más emberek élnek itt, mint Londonban, mintha két teljesen különböző ország és kor lenne. Azt hiszem, otthon nincs ekkora, ennyire látványos különbség "főváros és vidék" között, mint itt. Mindenestre tényleg egészen más minden, ott a élet sokkal-sokkal színesebb, vibrálóbb, bár ezáltal nyugtalanabb is. Mindenesetre mindent meg kell tapasztalni, káromra nem lesz.

Mára elég ennyi okosságból, búcsúzom, legyetek jók!

Nos, tegnap délután volt alkalmam először testközelből találkozni és dolgozni egy, a butlinsi életünket igen jelentős mértékben meghatározó jelenséggel. Különböző formában és helyzetben sokaknak volt már szerencséje hozzá, engem eddig az őrangyalom megóvott, de hát a butlinsi magyar sorsot én se kerülhetem el. Szóval, ez a jelenség, amiely köré ezen cicerói körmondatokat szövöm immár minden stilisztikai képességeimet felülmúlva- a hányás.  Mindenek előtt figyelmezetem minden kedves olvasómat, h ebben a fejezetben sok olyan leírás lesz, amit egyesek gyomra talán nehezen vesz be, de hát az éttermi vendéglátáshoz, és ez által a  mi életünkhöz ez is szervesen hozzátartozik, szóval a lényeg, h ha vki nem akarja végigolvasni, nem fogom otthon kikérdezni:) No de kezdjük a történet legelején...

A Noro virusról már a korábbi fejezetekben írtam, igen alattomos, súlyos és gyorsan terjedő fertőző, és nagyon komoly óvintézkedéseket tesznek a megelőzésére- legalábbis elméletben. Mi mindenesetre a múlt hónapban ismét megkaptuk a traininget belőle, már mindenkinek a könyökén jön ki a "Four C" ( azaz Cover, Clear, Cordon, Clean-ha valakit érdekel, fordítsa le magának, és gondolkozzon el rajta, most hadd ne magyarázzam). Csakhogy a vezetősének ki kell képeznie 5 "nominated person"-t, akik "PVI" (Public Vomiting Incident???- magyarul: az étterem teleokádása) esetén szakszerű mentálhigiéniai és járvány-megelőzési eljárás végett bevethető. Érthetőbben megfogalmazva: 5 balek, aki maskarában hányást takarít:). Amikor Zoe elkezdte felolvasni a neveket, már sejtettem, h ennek rám nézve nem lesz jó vége, és persze naná, h Csaba is közéjük került. Egyébként az eljárás lényege annyi ( utána ígérem, ejtem a témát:)) h ha vki odahány vhova, le kell takarni a "kritikus felületet" (1.c), a szomszédos asztaloknál ülő vendégeket elzavarni (2.c), vmilyen eszközzel elkeríteni a "munkaterületet" körülvevő 1-2 méternyi átmérűjű kört (3.c), majd hívni az erre kiképzett elit kommandót, melynek már én is büszke tagjai közé sorolhatom magam, akik szakszerűen megtisztítják a terepet (4.c). Azaz: maszkot, kesztyűt, lábvédőt, kézvédőt, stb. húzok, először "blue roll"-al feltörlöm a nagyját, majd vmi fehér porral a maradékot, oxivirrel lefújom az asztalt, székeket, stb. minden tányért, evőeszközt, akármilyen közelben lévő tárgyat egy bizonyos sárga zacskóba teszek, majd a legközelebbi vészkijárathoz megyek, ott leveszem a kommandós cuccot, azt is a zsákba teszem, elhagyom az éttermet, kimegyek a park főkapujáig, ott felmutatom a vaskos sárga zacskót, adnak egy kulcsot a sárga konténerhez ( a klinikai veszélyes hulladék gyűjtőket jelölik ezzel a színnel, ezt jó ha tudjátok:)), elballagok oda a pakkommal, kinyitom, beledobom a zacskót, visszazárom, a kulcsot visszaviszem a portásoknak, ezt követően a LEGRÖVIDEBB (!!) úton hazamegyek, megmosakszom, átöltözöm, és megyek vissza dolgozni. Szóval igen komoly, környezetmérnöki képesítést igénylő munkakör:). És nekem volt szerencsém e téren vasárnap délután bizonyítanom rátermettségemet. Azt hiszem ezt a témát kellőképpen kiveséztem, ha vkinek vmi nem világos, vagy még érdeklődne vmi részlet után, forduljon hozzám bizalommal:)

Ami a karrierem felfelé ívelését illeti, említendő még, h múlt hétvégétől új túlórahelyem van, ez pedig a Burger King. A feladatom itt is rendkívül összetett és bonyolult: ha a vendégek felálltak az asztaltól, elviszem a tálcákat/papírzacskókat, letörlöm az asztalt, felsöprök, kiviszem és cserélem a szemetet, műszak végén zárok, söprök, felmosok, felteszem a székeket. De elég nyugis meló, sőt, néha jobban fáraszt a látszat-elfoglaltság, mint a tényleges. De erről már többször elmélkedtem. Előny viszont, h oda hosszú távon is lehet járni, családi turnusokban u.i. a Jaksben nincs rám szükség, csak felnőtt hétvégéken, nyáron pedig csak gyerekesek jönnek. Emellett a Burgerben "csak" f1-ig kell dolgozni ( persze a felnőtt hétvégére ez itt sem vonatkozik), ja, és a legjobb, h zárás után annyi kaját készíthetünk magunknak, amennyit nem szégyellünk. De eddig csak 2-szer voltam, nem tudom, fognak-e még hívni, majd meglátjuk.

Egyenlőre ennyi, hamarosan jelentkezem!

Ahoj! 

Többen jeleztétek az elmúlt hetekben, h nem hallottatok, pontosabban nem olvastatok rólam, ezúton szeretnék elnézést kérni széles rajongótáboromtól, különösképpen azoktól, akik már blogom függőjévé váltak, a hosszú hallgatásért. Nem sok minden történt az utóbbi időben, meg kedvem se nagyon volt írogatni, és már korábban kaptam kaptam olyan visszajelzéseket, h az újdonság varázsa múlóban van, és kezd a blogom "ellaposodni", szóval a gyakoriságot tudatossan is szeretném csökkenteni. No de elég a mentegetőzésből, beszámolok inkább a mögöttem álló hónap főbb eseményeiről. Március 20-án, azaz múlt héten péteken kezdődött el a főszezon, úgyhogy most már teljes műszakban dolgozhatunk, addig 1-2 hét kivételével csak a szokásos hétvégi meló volt, éjjeli bározással, meg ugye hétköznaponkénti takarítással. Az egyik, ún. "Yours Life" hét viszonylag újszerű, kellemes élményeket hozott, ez u.i. egy nyugdíjasoknak szervezett üdülés volt, mindneféle programokat szerveztek nekik, pl. kötögetés, zenés estek, irodalmi délutánok, ahol leírták és elmesélték egymásnak életük történetét, stb. Szóval egészen jópofa volt, viszont ami tetszett benne, hogy sokkal kulturáltabb és intelligensebb vendégközönség volt az itt megszokottnál. Már eleve jelzésértékű, h megértettem, amit mondtak, szóval rendesen angolul és nem "lincolnshiriül" beszéltek. Emellett kulturáltabban ettek, nem pazaroltak annyit, bár lehet, h ez kortól is függ, ez a generáció u.i. még nem született bele a jóléti társadalomba, némelyikük még a háborúra, vagy akár a világválságra is emlékezhet. Említésre méltó az is, h próbáltak kommunikálni velünk, érdeklődtek, h honnan jöttünk, minek tanultunk, nem néztek át rajtunk annyira, mint sokan mások. Sőt, volt aki azt is tudta, hogy hol van Magyarország, és az egyik néni még Budapesten is járt!! Többekkel összebarátkoztam, az uccsó napokra már a nevemet is tudták. Az egyik házaspár adott pénzt is, bár ezt nem vártam volna el. Ebben a hálátlan szakmában néha tényleg jól esik ilyen emberekkel találkozni, egészen más hangulatban dolgozunk ilyenkor.

Ami még említésre méltó, hogy múlt héten voltam Londonban, csak 3 napot, de nagyon kikapcsolt, annyira pezsgő, sokszínű ott az élet, hát mi tagadás, nem túl nagy kedvvel jöttem vissza. Az ott töltött napokról majd egy külön fejezetben beszámolok. Mostanra már sikerült újra felvennem a munkás hétköznapok ( illetve  és főképp hétvégék:)) ritmusát, bár jövő héten csütörtökön indulunk Párizsba, Erika már nagyon izgul, 5-én drukkoljatok neki! Nagy nehezen sikerült kitalálni, milyen legyen az egyenpólónk, már csak megvalósítani kell. Időközben azt is megtudtam, h a nottinghami cimborám is indul, úgyhogy szépen gyarapodik a magyar képviselet:). Ha valakit érdekel, április 30-ától május 17-ig leszek otthon, már a szabadságomat is kikértem. 

Röviden ennyi, a köetkező fejezet, ígérem, érdekesebb lesz!

Csőváz!

A múltkori panaszáradatom után most megörvendeztethetném kedves olvasóimat egy újabb kiadós litániával, csak most átestünk a ló másik oldalára- az elmúlt hétvégén u.i. iszonyatosan sokan voltak, a Coralban pl. 1400 vamennyien, ami azért a 900 után igen nagy számnak mondható. De következetes leszek, és beismerem- sokkal kevésbé volt fárasztó ténylegesen dolgozni, mint úgy tenni, mintha dolgoznék. Igaz, néha a jóból is megártott a sok(k), de azért legalább nem volt időm arra, h percenként lessem az órámat, h vajon mennyi idő telhetett el. A múlt hét folyamán minden területen bevetettek, annyit szaladoztam, mint a mérgezett egér. Ráadásul volt szerencsém 2 alkalommal is a hot-dogos pultnál állni, ami az egyik legzsúfoltabb részleg, emellett ez az étel a fiatal korosztály körében kiemelkedően népszerű, úgyhogy a vendégeim átlagéletkora hozzávetőlegesen gyök 5 év. A gyerekekkel való munkának a következő előnyei vannak: mindig le kell hajolnod, h halljad őket, ezért csípőkörzéseket este már nem kell csinálnod, illetve, ha estére már annyira fáj a hátad, h menni se nagyon tudsz, műszak után csak arra lesz erőd, h lefeküdj, így nem mész el otthonról, és nem költessz pénzt; a gyerekek nem mernek beszélni, esetleg suttognak, ha nagyon nagy szerencséd van, mutogatnak, így van lehetőséged a hallásodat és a jelbeszéd-elsajátítási készségedet fejleszteni; mivel a hot-dogokat el is kell készíteni, és a legtöbb esetben segítséget hiába várnál, olyan tempóban kell hajtanod, h minden pórusodból verejtékezel, úgyhogy megfázni biztosan nem fogsz; az előbbi okokból kifolyólag a sor k. lassan szokott haladni, nem látod a végét, a drága gyermekek pedig csak jönnek-jönnek és jönnek, úgyhogy unatkozni egy percet se fogsz. A másik kedvenc esetem, amikor a desszertes pulthoz raktak. Ennek a munkának az a lényege, h a meleg süteményeket kell kimerni a vendégeknek, amivel még önmagában semmi gond nincs, leszámítva, h zavarba lehet hozni az afféle kérdésekkel, mint pl. milyen almákból készült az almás süti, milyen mandula v dió van a csokis süti tetején, stb. A fő problémát az okozza, h mint kiderült, nekem kellene a hűtött részlegre feltölteni a hideg sütiket és zseléket, illetve nem nekem kellene, de az asszony, aki ezért felelős, folyamatosan elmulasztja tiszteletét tenni, így ha nem akarom, h a gyerekek mutogatásából kelljen kitalálnom, mit kérnek, kirakom őket magamtól, ja de az senkinek meg se forduljon a fejében, h  vki megmutatta, hogyan, milyen sorrendben. Ha vki affelől érdeklődne, h milyen sütit fog enni, azt figyelmeztetem, h küzdelme eleve kudarcra van ítélve. Ha nagyon kitartóan könyörgünk, és az asszony pont 1 mérföldes körzetben tartózkodik, még megtudhatjuk az édességek fantázianeveit, mint pl. "Ali Baba", vagy "White Chiocolate Bomb", de ennél többet semmi esetre sem. A következő beszélgetések szoktak lejátszódni: 

- Ez milyen süti?

- Ali Baba.

- De miből készült?

- Ali Baba.

- És hogyan készült?

- Ali Baba.

És ehhez olyan hangtónus társul, h bármelyik piaci kofának javára vállnék. Mire harmadszor elismétli ugyanazt a szót, a vendégek dobhártyája már úgyse bírja tovább, és inkább az asztalukig szaladnak szegény Ali Babájukkal, vagy a White Chiocolate Bomb-jukkal, melyek receptjeit a mirelittgyár annyira féltve őrzi, mintha legalábbis háborús bűnösöket rejtegetne. Na szóval, a lényeg az, h a magas szinten szakképzett személyzet újabb tagjait sikerült megismernem. Emellett szolgálatot teljesítettem a floron, cutleryztem, illetve egy műszak erejéig volt szerencsém nosztalgiázni, amikor is a potwashban mostam a bögréket. Már kezdtem igencsak pipa lenni, mivel nagyon megelékeltem azt, h minden miatt csak engem szalajtanak, míg mások fele annyi munkáért ugyanazt az órabért kapják, de némiképpen elégtételt nyújtott, h megválasztottak a múlt hét "Team member of the week"-jének, azaz a hét alkalmazottjának. Kihívtak a heti  gyűlésünkön, kaptam " You are a star" oklevelet,, melynek tartalmát itt most nem ismertetném, mivel nem vagyok dicsekvő típus, meg aztán úgyis csak egy sablon-szöveg. Szóval tényleg nem számítottam rá, nagyon meglepődtem. A tényleges jutalmam egy fizetett reggeli műszakos távollét, amit most vasárnap meg is próbálok kivenni, u.i. a " We love the 80-s" hétvége lesz, ami azt jelenti, h viszonylag fiatal és életerős  vendég-közönségünk lesz, szóval Jaksből valószínűleg nem fogok túl korán szabadulni, és vmikor azért jó lenne aludni is egy kicsit. Majd holnap megpróbálom elintézni vmelyik menedzserrel a dolgot.

A héten nem történt semmi különös, kedd-szerda accom, szerdán ismét kifogtuk chekkernek a félkegyelmű Rayt, újramosatta az edényeket, evőeszközöket, stb., kicsikét már unom, h állandóan minket boldogít, na mindegy. Hétfőn buliztunk, csütörtökön kirándultunk Lincolnba. Lincoln egy kis város, nincs benne túl sok érdekesség, láttunk egy várat, benne egy egész jó bötönmúzeummal, illetve itt őriznek egyet a Magna Charta 4 épen maradt példányából; van egy hatalmas katedrálisuk, amely egy domb tetején található, az egész vároból látni, gótikus stílusban épült, olyan, mint Notre Damme, csak valamivel kisebb; illetve voltunk egy gallériában is, itt főképpen angol módra, a világ minden tájáról összelopott műtárgyakat tekinthettünk meg, illetve 2-3 teremben festményekben vannak, a leghíresebb művészek Turner ( azt a termet sajna pont bezárták vmi okból), illetve De Wint. Nagyjából ennyi, este még vásároltunk 1-2 dolgot, majd jöttünk is haza, a buszon hányingerem lett, de aztán rendbe jöttem.

Most ennyi, majd teszek fel majd képeket a kirándulásról, drukkoljatok, h legyen erőm a hétvégi éjjel-nappalozáshoz!

Pá-pá!

 A székes fővárosban

Az utóbbi hetünk ideális témája lett volna egy Csehov-drámának-finoman fogalmazva is felesleges embereknek érezhettük magunkat. Már a Coral is eléggé megerőltető volt, hiszen 700-valahány vendégünk volt, ami azért a 2200, meg 1800 után igen kevésnek mondható. Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy állandóan tevékenykedni kell. Ha nincs munka, akkor sem lehet állni, vagy beszélgetni, mert leordítják a fejünket- "always look busy!". Egyébként látszólag biztos műbalhénak hathat, h amiatt panaszkodom, h a fizetésért nem kell mást tennünk, mint tengeni-lengeni, de elfoglaltnak látszani és mindenféle pótcselekvésekkel szórakozni sokkal-sokkal kimerítőbb, mint ténylegesen dolgozni. És a Jaks! Igazából örülhetek, h dolgozhattam, u.i. a vendéglétszám ezt egyáltalán nem tette indokolttá, különösen, mivel most családi hétvége volt, a Jaks pedig alapvetően egy felnőtt bár, viszont George a múlt héten elment, helyette Kyla az új menedzser, és ő még nem túl rutinos, nem tűnt fel neki, h semmi érdemlegeset nem csinálok. Volt olyan időszak, amikor darabonként vittem be a poharakat, minden rekeszmosás után ismét felsikáltam a teljes konyhát, azzal szórakoztam, h míg vittem be a konyhába a poharakat, a kosárban különféle alakzatokat raktam ki belőlük, mint régen a Legóból. Kissé változatossá tette az éjszakákat, h egy másik helyre is átjárhattam, a "Royal Arthur" nevezetű szórakozóhelyre, ami egyébként egy elittebb táncterem, most hétvégén pl. tangó-estet tartottak, a közönség is teljesen kulturált és konszolidált volt. Az egyik este olasz nyelvű zene volt, úgyhogy kicsit még a nyelvtudásomat is volt alkalmam frissíteni:). Így a két hely között ingáztam, áthordtam a Jaksbe a poharakat, elmostam, majd visszavittem őket, piákat is feltöltöttem, beszereztem szemeteszsákokat, üveggyűjtő-rekeszeket, ezt a beszámolót pedig sürgősen abbahagyom, mielőtt még a maradék olvasó-közönségemet is elveszítem, u.i. ezt még leírni is unalmas:). Tömören összefoglalva: a hétvége igen esemény-szegényen telt, mégis nagyon elfáradtam, u.i. péntek és szombat éjjelre is nagyobb forgalmat vártam, és ennek megfelelő energiaital mennyiséget fogyasztottam, ezért aztán hiába fejeztem be a munkát 2, ill. 1 órakor utána 4-ig nem tudtam aludni, reggel meg persze Coral. Na mindegy, a fő, h most legalább úgy-ahogy keresek, u.i. ezen a héten végig nyitva vagyunk, amire még rájön a jakses + 10 óra. 

Szerencsére van azért néhány dolog, ami ezeket az ingerszegény és szürke hétköznapokat színesebbé teszi. Rendszeresen kijárunk a tengerpartra futni, már 7 km az adagunk, remélem, h lesz erőm folytatni akkor is, amikor már teljes munkarendben fogunk dolgozni. Múlt héten szerdán átmentünk a Summerbe bulizni, egészen jól sikerült. Április 2-tól 7-ig pedig Párizsba megyünk, Erika barátnőnk futja 5-én a Maratont, őt kísérjük, és a programot kibővítjük egy egyhetes városnézéssel.:) Örülök, h mind az 5-ünket elengedtek, ránk fér már a kikapcsolódás.

Akkor majd jelentkezem, üdv mindenkinek!

Kezdek egyre inkább meggyőződni arról, h szakmai fejlődésemnek semmi nem szabhat gátat. Egy hét se telt el azután, h "condimentseztem" ( aki esetleg elvesztette volna a fonalat: ez az ízesítők, vajak, szószók, stb. feltöltését jelenti), a legutóbbi hétvégét volt alkalmam evőeszköz-felelősként tölteni. A feleadatom a következő volt: bemegyek a már jól ismert potwashba, elhozom az elmosott evőeszközöket, beteszem őket a polirozó gépbe, ami homokkal szép csillogóvá fényesíti, szétválogatom, majd kiviszem az étterembe. A gép beindításával és kezelésével akadtak kezdeti nehézségeim, természetesen senki nem mutatta meg, hogyan működik, arra pl. csak a műszak vége felé jöttem rá, h max 3-4-et célszerű egyszerre beletenni. Ez azután vált nyílvánvalóvá, miután egyik kolléganőm nagy lelkesen hátrajött segíteni, tökig töltötte a gépet, mire az elakadt, megállt, ki kellett kapcsolni, felnyitni, és kézzel kiszedegetni a kapacitást meghaladó evőeszköz-mennyiséget. Princess persze engem cseszett le, bár az utóbbi időben határozottan jobb a viszonyunk, mint közös pályfutásunk alatt. Gyakran oda is jön beszélgetni ( pontosabban inkább ő beszél, én meg "kíp szmájlingolok", mivel továbbra sem értek egy büdös szót sem az eszmefuttatásaiból), ami igen nagy megrázkódtatást okoz nekem, u.i. a fogkefével és fogkrémmel érezhetősen nincs közeli barátságban.... Persze a kőbe vésett előírásokat továbbra is szigorúan be kell tartani, ha akár a trolley-mosók, akár a "cutlerysek" ( jelen esetben én), nem kerüljük meg a birodalmát, vagyis a mosogatócsap mellett megyünk el, és közelítjük meg a szükséges eszközöket, haptákba vágja magát, és harciasan rikácsol: " No staff, fucking staff", stb. Olyan odaadással őrzi a műveleti területét, mintha legalábbis a Gázai-övezetbe akarnánk betörni. A másik probléma csak annyi volt, h az evőeszközöket pontosan meghatározott sorrendben kellett volna raknom a rekeszekbe, ehhez képest én csak bevágtam mindegyiket abba a tartóba, ami éppen jólesett. Nos, mint kiderült, a helyes sorrend: leveses kanalak, villák, kések, kanalak. Ez az aranyszabály, mindenki vésse az agyába, akinek tervei között szerepel, h valaha Butlinsba kerül cuttlerysnek. Ezt leszámítva könnyen vettem az akadályokat. Kevesebb időt töltehettem az ún. "igazi vendéglátásban", de nem bántam, h így alakult, u.i. péntek és szombat éjjel Jakseztem, emiatt egész nap tök kómás voltam, és ilyenkor nem szokott túl jól esni a vendégekkel való bájolgás. Péntektől azonban újra kint lehetek a porondon. Ennyit a munkámon belüli változatosságról.

Mint azt már korábban említettem, a személyi állományban komoly éttermek közötti cserék történtek, és két hét alatt a vezetőség sikeresen levonta a következtetést, miszerint ha főleg hozzánk hoznak át, illetve vesznek fel embereket, akkor nálunk sokkal többen lesznek, és mivel amúgy sem voltunk kevesen, erre nincs nagy szükség, ezért múlt hét végén újabb 7 embert áttettek az "Ocean Drive"-ba, közöttük néhány jóbarátunkat is. Craig is elhozta az unokaöccsét, illetve annak barátnőjét dolgozni, ők is igen nagy mértékben emelik a színvonalat, a munkabírásuk alapján mindenképpen fel lehet ismerni a rokonságot.... Emellett mindenképpen szeretnék kitérni egy másik új hölgyre, név szerint Sarahra, akit szintén az Oceanből hoztak át. Érdekes egyéniség, valószínűleg Princess iskolatársa lehetett. Hasznát nem nagyon lehet venni, de ha esetleg leszed egy fél asztalt, utána a tányérokat 10 percen keresztül rendezi a trolleynál, úgy,hogy nem lehet odaférni, majd aztán át kell utána rendezni az egészet, u.i. a tányérok rendszerint nincsenek egymásba illesztve, illetve az evőeszközök fele vízszintesen fekszik a tartójukban. Ha asztalt kell törölni, elkezdi, és akár 3-szor is visszatér ugyanahhoz az asztalhoz, nem tűnik fel neki, h már egyszer-kétszer járt ott. Amikor először a B-zónába került, reklamált, h neki az túl pörgős, majd amikor áttették a D-be, egy délelőtt 3-szor is sírva fakadt, h ott neki nincs mit csinálnia és unatkozik. Székhelye napjainkban ismét a B-zónában található. De engem azt hiszem, h kedvel, a nevemen rendkívül jól szokott mulatni, először megkérdezte, h igazi név-e ( persze, a névtáblámon miért is lenne az igazi nevem??), azóta valahányszor találkozunk csak köszön, aztán kacarászik " Hy Csaba, hi-hi-hi". Na mindegy, azt hiszem, az új kollégák bemutatásából elég ennyi.

Időről időre visszatérő motívum Butlins életében a "melyik étteremben-ki-hányszor-hogyan-mikor-miért kapott kaját" konfliktus. Ebbe most nem is mennék részletesen bele, mivel tudom, h sokaknak fájó pont, és a világ minden kincséért sem tenném ki veszélynek blogom népszerűségi mutatóit. Mivel azonban az elégedetlenség hangjai a vezetőség fülébe is eljutottak, hétfőn reggel személyesen Gary jött el hozzánk, h elmagyarázza  a szitut. Levezette, h mekkora pazarlás folyt tavaly az étteremben, és mekkora összegnek megfelelő élelmiszert készítettek havonta a szemétbe ( átlagosan havi 9000 fontnyit-ez azért tényleg durva...), meg hogy ez felsőbb vezetőségi döntés, az ő keze is meg van kötve, meg gondolni kell a Team Diner forgalmára is, stb., stb. Ez mind szép és kerek, csak van egy dolog, amit senki nem ért: a felesleges kaját a vendégeknek főzik, nem nekünk, mi eddig is csak a maradékot ettük, ami amúgy a kukába került volna. Így hát nem tudom, h a termelt szemét mennyisége hogyan lesz kevesebb azáltal, ha a személyzet nem ehet. Sőt. Ha a Coralban nem eszik a személyzet, akkor többet dobnak ki, viszont ha a Team-ben többen esznek ( amit egyébként nem tartok valószínűnek), akkor ott is több szemét fog keletkezni, szal sztem ezzel a pocsékolás csak még nagyobb mértékű lesz, de hát most ez van.

Nah, egyenlőre elég ennyi okosság!

Pá-pá!

Noshát, így vagy úgy, de ismét beindult a gépezet, február első fele még félműszakos, de állítólag 13-ától két hetet teljes munkaidőben fogunk nyomni. Bár én igazán nem panaszkodhatok, a hétvégén u.i. Jaksben is voltam, pénteken, szombaton hajnali 3-ig, vasárnap már "csak" f2-ig. Mivel január 2-a óta egy percet sem dolgoztam, igencsak nehéz volt visszarázódni, főleg így, h rögtön bedobtak a mélyvízbe. Vszont ami jó, h magammal vihetem Tibi barátomat is, így nem vagyok egyedül, és időnként hallok pár régi jó magyar szót is. A bárosok egyébként nagyon örültek nekem " Oh, Pedro, you are back, I've missed you so much!". Már kedden reggel, amikor mentünk szerződést aláírni, összefutottam velük, és mondták, h feltétlenül hívjam fel Georgot, nagyon számítanak a közreműködésemre, sejtettem, h nem lesz túl pihentető a hétvége. Mindegy, megoldottam, tegnap és ma accom, most pedig péntek délutánig pihi, akkor kezdődik előlről. Accomon is történtek változások, mindenki legnagyobb bánatára Gloria közös megegyezéssel elhagyta Butlinst ( értsd: kib.ták), néhány új chekkert is felvettek, pontosabban takarítóból előléptettek, közülük 2-höz már volt is szerencsénk, 2 angol , Ray és Mandy, szellemi képességekben nem dúskálnak, de a vége felé már egészen megszoktuk őket. Az új rendszer szerint egyébként ha a hétfői és pénteki kötelező takarításon felül szeretnénk még vállalni lakásokat a hét többi napján is, akkor külön kell túlórára jelentkezni. Nem vmi kellemes munka ez az accom, dehát nem azért vagyunk itt, h a kacsákat etessük ( akik egyébként már nagyon elszemtelenedtek, és úgy el vannak hízva, h menni is alig tudnak), úgyhogy amíg beindul a teljes műszakos munkamenet, addig az ember nem igen válogathat a lehetőségek között.

Egyébként szabadidőnkben elkezdtünk futni, amikor nem melózom éjjel-nappal, és nincs orkán, mint ahogyan ez tegnap történt, kocogunk a tengerparton, egyenlőre 5-5,5 km. a napi adag, már igencsak rámfért az otthoni nagy zabálások óta:). Emellett mindenki feltankolt filmekkel a szűkösebb időkre, én hoztam egy csomó könyvet is, bár egyenlőre nem sok alkalmam volt olvasni. Most megyek is, mert lassan leragadnak a szemeim a fáradtságtól, hamarosan folyt. köv.

Pá-pá!

Mint arra már utaltam az előző bejegyzésben, idén rengeteg változás történik Butlinsban- mint ahogyan a legtöbb munkahelyen. Ezen változásoknak két fő oka van: az egyik a gazdasági recesszió, a másik, semmivel sem kevésbé elhanyagolható ok pedig- az emberi hülyeség. A világválság sajnos komoly nehézságek leküzdését követel azoktól a vezetőktől, akik még a mindennapos nehézségeket sem mindig tudták kezelni.

Múlt szerdán reggel megtartották a szokásos agymosást, ismét megnézhettük az Oscar-gyanús Viron-men-es filmeket, illetve vmelyik főmuki beszédet tartott, h ilyen nehéz időkben nagyon meg kell harcolni a vendégekért, meg hogy várható némi átalakulás a vendég-szerkezetben, u.i. sokan nem engedhetnek majd meg maguknak drága amerikai vagy spanyolországi nyaralást, ezért olcsóbb belföldi helyet fognak keresni, ilyen lehet pl. Butlins, és ezek az emberek magas színvonalú szolgáltatáshoz vannak szokva ( szegénykék eléggé pofára fognak esni:)).

A Coralban is nagy változások történtek, 2 új menedzser érkezett az "Ocean Drive" nevű közeli étteremből, Zoe Julia, Louise átment az Oceanbe, Saun maradt. Az új vezetők szigorúbbak, fontos, h mindig meg legyünk borotválkozva, vasalt legyen az ingünk, nem beszélhetünk idegen nyelven, mert álltólag a vendégeket zavarja, azt hiszik, h rólauk beszélünk ( ennek mondjuk gyakran van valóság-alapja:)), és ugye " first is the guest". És persze mindig, megállás nélkül mosolyogni, megkérdezni, h hogy vannak, személyes kapcsolatba lépni velük, stb., stb.  Sok embert áthoztak magukkal, néhányat tőlünk vittek át, úgyhogy a dolgozói összetételben is jelentős átalakítások történtek. Persze jellemző, h a Coralba felvettek, illetve áthelyeztek sok alkalmazottat, viszont jóval kevesebbet küldtek el tőlünk, és így az első hétvége után rádöbbentek, hogy ha nagyon sokat hoznak, de nem visznek el, akkor akkor nagyon sokkal több lesz, ezért péntektől még néhány ember át fog menni. Tökéletes szervezés, nem? Sajnos az óraszámunk is csökkent, eddig a hétvégi nyitvatartáskor 21 órát számoltak el, az egész hetire 36-ot, idén már csak 18 illetve 35 óra lesz. Műszak végén nem kell nem kell már felmosnunk, u.i. azt vmi polirozós csodaizé fogja csinálni, aminek árt a víz, trolleykat sem kell bevinnünk már a potwashba, u.i. mindig kijelölnek 2 emberkét, akinek a trolleyk bevitele, mosása, feltöltése, illetve visszavitele lesz a feladata. Julia viszont pontosan megmondta, h hogyan kell kinéznie pl. a személyzeti pultnak, mindenhol csak 2 Oxivyr lehet, a kék törlőguriga ( "blue-roll") csak a bemélyedésekben lehet, stb., stb., ilyen részletesen már nem akarok belemenni. Ami még változás, h az eddigi gyakorlattal ellentétben a felbontatlan ízesítőszereket nem szabad kidobni, hanem külön kell gyűjteni, majd műszak végén a helyére visszatenni. Eddig a Noro-vírus miatt nem lehetett újrahasználni a bontatlan cuccokat, a recesszió azonban győzedelmeskedett az egészségügyi szempontok felett ( bár környezetmérnökként mindenképpen helyesnek tartom a döntést:))......Ami viszont tényleg baj, h idén már nem fogunk kaját kapni, se reggelit, se vacsorát, u.i. állítólag nagyon alacsony a Team Diner bevétele. Így viszont az én bevételem lesz alacsony, bár gondolom, ez különösebben senkit nem érdekel.

Nah, most lépek, legyetek jók!

Minden kedves rajongómtól elnézést kérek a több, mint egy hónapon át tartó hallgatásért, mint azt már a korábbiakban említettem, 3 hetet töltöttem otthon, és erre az időszakra szüneteltettem a blogírást. Az otthon töltött hetek nagyon tartalmasak és szórakoztatóak voltak, bár 3 hét látszólag nagyon soknak tűnik, valójában nagyon gyorsan eltelt. Nagyjából sikerült minden barátommal találkoznom, voltam 3-szor színházban, 5-ször moziban, néhányszor buliztam, járkáltam a városban, és persze rengeteget ettem:). Az életem Butlinson kívüli része nem témája ennek a blognak, úgyhogy nem is írok többet róla, inkább rátérnék a visszajövetelünkre, ami igencsak kalandosra sikeredett. Néhány nappal indulás előtt fellélegezhettem, hogy a repülőtéri sztrájkot felfüggesztették, és a Ferihegy 1-es terminálon ismét zavartalanul működött a közlekedés. Az odaúttal nem is volt semmi gond, a lutoni reptéren észrevettem, hogy az angol telefonom nem működik. Nem baj, szerencsére megvolt Isti ( a srác, aki Skegnessbe hozott) száma a magyar telómban is, mivel tudtam, hogy néhány órát úgyis várnom kell rá, busszal bementem Luton központjába, ott felhívtam. Dugóba került, úgyhogy kb. 3-4 óra múlva tudott odaérni. Nem baj, gondoltam,megnézem Lutont. Nos, a helyzet az, hogy "öreg" túrázóként már elég sok helyen megfordultam, volt szerencsém sok régi ipari városhoz, nyári gyakorlatra 24-es, olasz tanárhoz pedig 4-es-6-os villamossal jártam, de ilyen nyomorék-lepukkant várost még nem láttam. Szívesen sétálgattam volna, de valahogy a szoc-reál betondzsungel nem különösebben hozott lázba. Mindegy, kajáltam ( természetesen a helyi plázában nagyon bő választék volt, McDonalds, Burger King, Subway, és néhány igen bizarr kinézetű, azonosíthatatlan eredetű "egzotikus" gyorsbüfé kápráztatta az egyébként is rendkívül jól szituált vendégsereget), olvasgattam a még otthonról hozott újságokat, aztán megpróbáltam a mobil-standnál segítséget kérni a telefonommal kapcsolatban. Vmi arab-szerű srác volt, az angolja sztem szarabb az enyémnél, nagy nehezen megértette a problémámat, majd javasolta, hogy próbáljak meg másik SIM-kártyát beletenni, ha azzal működik, akkor a kártyával van baj, ha nem, akkor a készülékkel. Ha nem mondja, hülyén halok meg!! Biztos alaposan megnézték, h hozzáértő alkalmazottakat vesznek-e fel......Nah, kicsit még sétálgattam abban a romantikus városban, aztán megérkezett Pisti, fél óra alatt meg is találtuk egymást, minden kerek, már csak beugrunk Londonba két lányért, és irány Butlins! Igen ám, csakhogy a Londonba való belépéshez kell egy 8 fontos kártyát vennie minden autósnak, gondolom levegő-védelmi megfontolásból. Ez mind rendben van, nyílván a benzinkutaknál lehet ilyet szerezni. Ó, hát mi hogy képzeljük, hogy ők ilyennel foglalkoznának? Eleve hogy gondolhattuk, hogy valahol is fognak folyékonyan, vagy legalább egy kicsit rutinosan angolul beszélni. Próbálkoztunk McDonaldsban, aztómosónál, járókelőknél, postán, újságosnál. Vagy nem tudták miről beszélünk, vagy nem értettek angolul, vagy mi nem értettük őket. A lényeg, hogy nagy nehezen az egyik kútnál kaptunk egy számot, amit fel kellett hívni, ott lehetett megvenni azt a kártyát. Viszont kiderült, h este 6 után már ingyen be lehet hajtani a városba, amikor telefonáltunk 5.45 körül volt, úgyhogy végülis megoldódott a kérdés. Nagy nehezen találkoztunk, persze egy külvárosi parkolóban, ami ugye egy 8 milliós világváros esetében kb. akkor, mint 3 stadion, de nagy nehezen megtaláltuk egymást. Onnan már csak röpke 3 óra, és és 9-10 felé már itt is voltunk. Kicsit szokatlan volt újra itt lenni, de mostanra már minden visszaállt a régi, megszokott kerékvágásba. Vagyis, ha pontosan akarok fogalmazni: szinte semmi nem olyan itt, mint régen. De erről majd a következő izgalmasabbnál izgalmasabb fejezetekben:)

Lake District

Jól sikerült a hétvége...

Takarítás

 Egy kis nosztalgia