Skegnessi magyarok

Minden kedves rajongómtól elnézést kérek a több, mint egy hónapon át tartó hallgatásért, mint azt már a korábbiakban említettem, 3 hetet töltöttem otthon, és erre az időszakra szüneteltettem a blogírást. Az otthon töltött hetek nagyon tartalmasak és szórakoztatóak voltak, bár 3 hét látszólag nagyon soknak tűnik, valójában nagyon gyorsan eltelt. Nagyjából sikerült minden barátommal találkoznom, voltam 3-szor színházban, 5-ször moziban, néhányszor buliztam, járkáltam a városban, és persze rengeteget ettem:). Az életem Butlinson kívüli része nem témája ennek a blognak, úgyhogy nem is írok többet róla, inkább rátérnék a visszajövetelünkre, ami igencsak kalandosra sikeredett. Néhány nappal indulás előtt fellélegezhettem, hogy a repülőtéri sztrájkot felfüggesztették, és a Ferihegy 1-es terminálon ismét zavartalanul működött a közlekedés. Az odaúttal nem is volt semmi gond, a lutoni reptéren észrevettem, hogy az angol telefonom nem működik. Nem baj, szerencsére megvolt Isti ( a srác, aki Skegnessbe hozott) száma a magyar telómban is, mivel tudtam, hogy néhány órát úgyis várnom kell rá, busszal bementem Luton központjába, ott felhívtam. Dugóba került, úgyhogy kb. 3-4 óra múlva tudott odaérni. Nem baj, gondoltam,megnézem Lutont. Nos, a helyzet az, hogy "öreg" túrázóként már elég sok helyen megfordultam, volt szerencsém sok régi ipari városhoz, nyári gyakorlatra 24-es, olasz tanárhoz pedig 4-es-6-os villamossal jártam, de ilyen nyomorék-lepukkant várost még nem láttam. Szívesen sétálgattam volna, de valahogy a szoc-reál betondzsungel nem különösebben hozott lázba. Mindegy, kajáltam ( természetesen a helyi plázában nagyon bő választék volt, McDonalds, Burger King, Subway, és néhány igen bizarr kinézetű, azonosíthatatlan eredetű "egzotikus" gyorsbüfé kápráztatta az egyébként is rendkívül jól szituált vendégsereget), olvasgattam a még otthonról hozott újságokat, aztán megpróbáltam a mobil-standnál segítséget kérni a telefonommal kapcsolatban. Vmi arab-szerű srác volt, az angolja sztem szarabb az enyémnél, nagy nehezen megértette a problémámat, majd javasolta, hogy próbáljak meg másik SIM-kártyát beletenni, ha azzal működik, akkor a kártyával van baj, ha nem, akkor a készülékkel. Ha nem mondja, hülyén halok meg!! Biztos alaposan megnézték, h hozzáértő alkalmazottakat vesznek-e fel......Nah, kicsit még sétálgattam abban a romantikus városban, aztán megérkezett Pisti, fél óra alatt meg is találtuk egymást, minden kerek, már csak beugrunk Londonba két lányért, és irány Butlins! Igen ám, csakhogy a Londonba való belépéshez kell egy 8 fontos kártyát vennie minden autósnak, gondolom levegő-védelmi megfontolásból. Ez mind rendben van, nyílván a benzinkutaknál lehet ilyet szerezni. Ó, hát mi hogy képzeljük, hogy ők ilyennel foglalkoznának? Eleve hogy gondolhattuk, hogy valahol is fognak folyékonyan, vagy legalább egy kicsit rutinosan angolul beszélni. Próbálkoztunk McDonaldsban, aztómosónál, járókelőknél, postán, újságosnál. Vagy nem tudták miről beszélünk, vagy nem értettek angolul, vagy mi nem értettük őket. A lényeg, hogy nagy nehezen az egyik kútnál kaptunk egy számot, amit fel kellett hívni, ott lehetett megvenni azt a kártyát. Viszont kiderült, h este 6 után már ingyen be lehet hajtani a városba, amikor telefonáltunk 5.45 körül volt, úgyhogy végülis megoldódott a kérdés. Nagy nehezen találkoztunk, persze egy külvárosi parkolóban, ami ugye egy 8 milliós világváros esetében kb. akkor, mint 3 stadion, de nagy nehezen megtaláltuk egymást. Onnan már csak röpke 3 óra, és és 9-10 felé már itt is voltunk. Kicsit szokatlan volt újra itt lenni, de mostanra már minden visszaállt a régi, megszokott kerékvágásba. Vagyis, ha pontosan akarok fogalmazni: szinte semmi nem olyan itt, mint régen. De erről majd a következő izgalmasabbnál izgalmasabb fejezetekben:)