Skegnessi magyarok

Sajnos amióta kint dolgozom a flooron ért elég sok tragikus élmény, bár némelyik vicces értelemben, úgymond tragikomikus, de vannak azért tényleg durva dolgok. Arról már korábban írtam, hogy bár összeasnlíthatatlanul jobb itt elől, mint a potwashban, de ott a szolidaritás és egymásnak a segítése bizony erőteljesebb vot. Nehéz kérdést jelentenek a fogyatékosok is. Angliáról tudni kell, hogy a fogyatékosokat nagyon segítik, és igen komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy a társadalom egyenlő tagjaiként bánjanak velük. Azok az angol családok, akik befogadnak és gondoznak fogyatékost, különféle segélyeket, juttatásokat kapnak, és ezen juttatások között szerepelnek üdülési csekkek is- többek között Butlinsba. Az a legjobb, ha megtanulunk természetesen bánni velük és elfogadni őket, nekem ez általában sikerül is, igaz, néha kerülök nagyon nehéz helyzete is. A múltkor pl. az egyik vendégcsoport úgy kommunikált egymással, hogy különböző állathangokat utánoztak, ergo óbégattak. Én először azt hittem, hogy a személyzet szórakozik, de nem. Ez így olvasva biztosan viccesnek tűnhet, de közöttük dolgozni, és több mint fél órán keresztül állati vonításokat hallgatni emberek szájából- hát, azt hiszem, maradandó élmény volt. Csak az érzékletesség kedvéért elmesélek egy még durvább történetet, utána témát váltok. Éppen pakoltam a trolleyra a cuccost, amikor odajön hozzám egy középkorú asszony, kísért egy gondjaira bízott fogyatékost. A fogyatékos állandóan hörgött, a szemei kidülledtek és minden végtagja remegett, nekem körülbelül a mellkasomig ért, szóval kis túlzással törpe volt. A nőnek gyakorlatilag tartania kellett. Megkért, hogy nyitsam ki nekik a férfi-wc ajtaját, mert ugye teljes testével vezette az emberkét, nem maradt szabad keze. Kinyitottam az ajtót, a wc előterének ajtaját is, a csávó közben le is fejelt, mert illegett-billegett össze-vissza. Namármost bent voltak a wc-ben, én meg nem nagyon tudtam hogyan lehet viselkedni ilyen helyzetben, ki nem mehettem, mert különben nem tudtak volna kijönni, a wc-ztetésnek nem lehettem tanúja és nem is akartam az lenni, ígyhát megálltam az előtérben, és vártam-kb. 10 percig tartott a dolog, végighallgattam a hangokat, azt hiszem, tovább nem kell ecsetelnem a történetet- elég borzasztó volt.

Más szempontból megrázó történet. Még az első fejezetekben írtam Mandyről, a HR-es hölgyről, aki Budapesten interjúztatott minket, és itt is sokszor érdeklődött felőlünk, hogy hogy vagyunk, milyen a munka, stb. Szerettük, mert tényleg mindig kedves volt, és nem az a megjátszott, képmutató, udvariaskodó típus, mint amilyen az angolok többsége. Szóval a képlet egyszerű-kirúgták. De nem csak az a durva, hogy kirúgták, hanem főleg az, ahogyan. Senki nem szólt neki egy szót sem, csak mosolyogtak rá, majd egyik reggel érkezik neki a levél, hogy következő héttől nem tartanak igényt a szolgálatára. Senki nem is szólt neki személyesen, a sok éves munkáját nem köszönték meg, még egy sajnálomot sem kapott. Volt egy kisebb nézeteltérése a főgóréval, egyszer nem úgy szólt neki, vagy nem úgy mosolygott rá, ahogyan az alvárt volt, és ennyi. Most negyven-x évesen mehet a munkaközvetítőirodába. Elbúcsúztunk tőle, mindenkit nagyon megviselt a távozása. Hiába nyugat, hiába EU, ennyit az intelligenciájukról és a munkamoráljukról. Thank you Mandy, good luck!